Református Kollégium, Kolozsvár, 1903
3 gyermekek tehetségének helyes megfigyelésére czélozok; a kiválasztás lelkiismeretessége lebeg szemeim előtt s legfőbbként az, hogy gyermekeink boldogulását miként mozdíthatjuk elé leginkább? Semmiképen nem gondolok arra, hogy a nemzetnek csak egyik rétegét tartsam jogosultnak a szerencsétlen úri pályákra! Annak az ismeretes, igazságos, helyes óhajtásnak adok kifejezést, hogy a gymna- siumi tanulmányok végzésére oly gyermekeiket biztassák a szülők, kiknek arra való tehetségűk van. A gymnasium falai között koldus gyermekek is kedves vendégek, ha tehetségűk van. Ifjú- és férfikorom emlékei szerint, 40 év alatt, egyetlen tehetséges, szegény fiú előtt sem zárúltak be a collegium kapui s ez intézet, mint a többi hasonló intézet, fölnevelte, megmentette őket a hazának, a köz- művelődésnek. Tehát jöhet ide a társadalom bármely osztályából, kinek a jó isten tehetséget adott; de a kinek nem adott tanulásra való tehetséget, az keressen másutt boldogulást, ott, a hová az isten rendelte, mert a boldogulás és boldogság nem egyféle. Mélyen tisztelt közönség! Év elején, a beíráskor, év végén, a tanjegyek kihirdetésekor, tanitásközben a gyermekek kérdezgetésekor mindig ez a gondolat foglalkoztat. Tanúm reá a kezem alól eltávozott s a kezem alatt levő mostani ifjúság. Előttem nemcsak a tanulásra jelentkezett növendékek nagy száma lebeg, hanem a végzetteké is. Amott látom a nagy tolongást, ezeknél látom a végzettség sikertelen voltát. Azt értem ez utóbbi alatt, hogy mi szülők, utolsó fillérünket, testünk, lelkünk nyugalmát áldozzuk gyermekeink fölneveléséért, tanulmányaik végeztetéséért s mikor azt hittük, hogy czélt értünk, tulajdonképpen új tolongás elé jutottunk, melyben a kegyetlen emberiség harcza kezdődik a létért s a harezban az győz, kinek hatalma befő lyásosabb, erősebb. Ezért kell hát 16—17 évig taníttatni gyermekeinket? Az apák keserűsége szólal még e kérdésben; de a tanítónak nem szabad elkeserednie, számolnia kell a hely1*
