Református Kollégium, Kolozsvár, 1903
9 Pedig ez az átalakulás nálunk nagyon-nagyon rossz időre esett, arra az időre, amikor a materializmus a leg- vehcmensebbűl lépett fel nálunk s a tudomány az egyedül csalhatatlannak tekintetett, a mikor divat volt gúnyt űzni a szent dolgokból és szinte kéjelgett a művelt világ a hitetlenségben és vallástalanságban s nem egy felekezeti tanár akadt, a ki maga is belevetette magát ennek az áramlatnak a hullámaiba. Erre az időre esik az én gyermekkorom s igy személyes tapasztalataim vannak e tekintetben. A vallástani órákat hol kitartották, hol nem, de inkább nem tartották ki s ha kitartották, a tanítás a tananyag száraz, léleknél- küli beemlézése és eldarálása volt. Ezzel azután be is volt fejezve minden gondoskodás vallási életünkről, igaz: elvittek vasárnaponkint a templomba, hogy azonban ez üdvös volt-é minden tekintetben ránk nézve, annak problematikus voltáról később meg fogok emlékezni. A tanításnál a paedagogiai botlások egész sorozata jut eszembe, de csak egyet említek meg, a legnagyobbat. A hetedik osztályban a vallástanitónk, egy végzett theologus, vitatkozást rendezett az osztályban a felett a kérdés lelett, hogy van-e Isten ? s kijelölte a vitatkozókat pro és kontra s nagyon jól emlékszem, hogy egyik tanulótársam micsoda szenvedélylyel czáfolta az Isten léteiét ifjúsági könyvtárunkban meglevő s akkori időben legmohóbban olvasott könyvéből Büchnernek: „Az erő és anyag“ czimüből. Bizony mondom, annak, hogy nem lettünk, az akkori generáczió, egytűl-egyig hitehagyókká és vallástalanokká, annak az oka a hazulról hozott istenfélelemben és colle- giumunk hagyományos egyházias szellemében keresendő, mert az egyházi gondozástól bátran lehettünk volna, az bizonyos és az is bizonyos, hogy más gondozás mellett egyikünk, másikunk külső, de különösen lelki élete másképen szerencsésebben alakulhatott volna. Súlyos dolgok ezek, tudom, de igazak. Tanúim reá a már akkor is itt működő vagy itt tanuló s most is sorainkban levő tanárai a collegiumnak, a kik maguk is nem
