Református Kollégium, Kolozsvár, 1901
42 Szerkezetüknél fogva ebbe a csoportba valók a Rufinus és Eutropius ellen irt feddő versei. Ezekben a régi görög jambographusok, epigramm- és vigjátékirók módjára guny- tárgyává teszi a császár mindenható ministereit, kifejezve meg nem érdemelt magasra emelkedésükön való felháborodását, bukásukon való örömét és megelégedését. A szerkezet és terjedelem ugyanolyan mint a panegyricusokban, de az előadás tele van a legerősebb szidalmakkal, gyalázással, iróniával, sarcasmussal. Tréfás pathossal, de legtöbbször erős kemény szavakkal festi ez emberek elvetemültségét, gaz jellemét s elénk állítjaStilichot, mintáz erény, a férfiúi jellem, vitézség mintaképét. A felháborodásnak és undornak ez a hangja leginkább Juvenalis satiráira emlékeztet; még az alvilág bírái is elborzadnak annyi gonoszság láttára s a legnagyobb gonosztevőknél is szigorúbban büntetik őket. (In Ruf.) Mint legnagyobb terjedelmű ilyenfajta költemény mindkettő igen becses az irodalomtörténetre nézve. Azonban a panegyricusoknál minden tekintetben értékesebbek a másik csoport darabjai, az eposzok, melyek között terjedelmére is, költői becsére nézve is első helyen álla „De raptu Proserpinae libri III.*) Tárgya az az ismeretes monda, mely előadja, hogyan rabolta el Pluto, az alvilág istene Ceres leányát, Proserpinát. Ez a monda Siciliában nagyon ismeretes volt és pedig némi változatokkal az orp- hikus költő iskola előadása, valamint a homerosi Demeter- hymnus alapján fejlődött ki.**) Sajnos, hogy a valóban gyönyörű monda oly remekül megkezdett előadását nem fejezhette be Claudianus, csak addig jutott, a hol Ceres a mély fájdalomtól lesújtva, mert az istenek közül senki sem akar leányáról tudni, elhatározza, hogy tehát egymaga indul kedves gyermeke megkeresésére. Az Aetna tüzénél meg- nyujtja kiolthatatlan fáklyáját, melynek fénye messzire megvilágítja a partvidékeket — e nagyszerű képpel végződik ') Magyarul B. ,1. Claud. Proserpina elragadtatása magyar fordításából: Szép Líteratura. 1826. 113 1. ") Ribbeck id. mü III. 531. L. Cerrato, De Cl. Cl. fontibus in poem. De r. Pr. (Riv. di filol. IX. 273-397.)
