Református Kollégium, Kolozsvár, 1899

— 118 figyelmeztetésnek, hogy mindig jobbra és többre törekedjenek. De nehogy azt higyjék, hogy kevésbbé szerencsés tanuló társaikat lenézhetik, hogy magukat másoknál különbeknek tarthatják. Azt szokták mondani, hogy „az önhittség az ostobaság kapuját nyitja meg“ és „szerénység disze- síti az ifjat.“

Azok pedig, a kiknek szomorúságot hoz ez a nap, merítsenek tanúságot a tanári testület Ítéletéből. Gondolják meg, hogy atyai jóindulat vezérel mindnyájunkat az osztályozásnál, s gondolják meg, hogy vájjon hanyagságnak-e, vagy az arra valóság hiányának lehet-e tulajdonítni a szomorú eredményt.

Mindenesetre magokban és ne másokban keressék a hibát, s e szerint határozzanak jövőjük felől. Ha érzi a tanuló, hogy erős akarattal több eredményt képes íelmutatni, jó feltevéssel induljon neki a jövő évnek, hogy ne legyenek hiábavalók szüleik áldozatai, reménykedései. De ha úgy érzi, hogy egész erejéből teljesíteni igyekezett kötelességeit, s még sincs meg a kellő eredmény, nem kell ragaszkodni a gymnasiumi életpályához, napról-napra több szakiskola nyílik meg, melyek egyikében, vagy másikában mindenki megtalálja élethivatását.

A magyar ifjaknak nemzeti kötelességből is minél számosabban kellene katonai pályára lépni, hogy a hadsereg tisztikarában mi is olyan számmal legyünk képviselve, a milyen megillet, hogy nemzeti szellem hassa át a hadsereg magyar részét. Igen sokan nem tudnak megbirkózni a gym- nasium tárgyaival, s igen jól boldogulnak a technikai irányzatú katona iskolákban. A katonai pálya pedig az, melyen igen korán kenyérszerző, önálló lehet az ifjú, s a hol előha- ladásra lehet kilátása.

Nem részletezhetem itt a különböző életpályákat, melyek a gymnasium helyett kínálkoznak, de fel kell hívnunk a figyelmet az iparos pályára. Lejárt az a szomorú idő, mikor az iparost, kereskedőt kevesebbre becsülték, mint a hivatalnokot, vagy gazda embert.

Ma már mindenki annyit ér, a mennyire érdemessé