Református Kollégium, Kolozsvár, 1897

- 94

szeretctből. Avagy nem érdemli meg a hős nevet Luther, a ki midőn Húsz János példájával akarták elrettenteni, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen megjelenjen, így szólt: „És ha annyi ördög volna is Wormsban, mint cserép a háztetőn, még akkor is elmennék ; ha Worms és Wittenberg közé egetverdeső tüzet raknak is, mégis elmegyek, hogy az igazság mellet bizonyságot tegyek; a kit midőn a wormsi birodalmi gyűlésen felszólítnak, hogy vonja vissza állítását, nem rettent meg sem a császár hangja, sem Róma hatalmas főpapjainak vésztjosló tekintete, hanem rendületlenül megáll nézetei, állításai mellett s szól: “itt állok, máskép nem tehetek, Isten legyen segítségemre.“ Vagy nem hősi halál volt-e az, a mely Zwinglinek jutott dicső osztályrészéül a kappeli csatatéren ama krisztusi mondással ajkán : »« tesiet ugyan megölték, de a lelket meg nem ölhették.« Vagy nem bámulatra méltó munka volt-e az, a melyet Kálvin vitt véghez, küzdve Genf városának elfajult népével, küzdve a túlzók, a rajongók féktelenségével és a test erőtlenségével ?

De győztek a reformátorok. Győzelmüket kivívták, de óriási áldozatok árán. Könnynek és vérnek, országok és nemzetek felkelésének és pusztulásának árán. Dicséretes dolog volt-e tőlük előidézni a harezot és a pusztulást ? dicséretes dolog volt-e tőlük, a Krisztus tanítványaitól, a ki mint a békesség fejedelme vonult be pálmák között Jeruzsálembe, hogy a kereszttel vállán hagyja el ismét? És mi azt mondjuk: így kellett ennek lenni. Mert ugyancsak a Krisztus, az ő meste rök mondotta ezt is : nem jöttem, hogy békességet bocsássák a földre, hanem hogy fegyvert. így kellett annak lenni. És bár fájó szívvel és könnyes szemekkel tekinthetünk végig azokon a pusztításokon és rombolásokon, a melyeket o harcz csak a mi édes hazánk földén vitt is véghez, azt kell mondanunk mégis, igy kellett annak lenni, mert a békénél drágább az igazság, a szabadság édesebb a szolgaságnál, és ha -—mitől isten őrizzen — újra át kellene menni egy vérkeresztségen, még azt sem tartanók drága árnak a hit s lelkiismeret szabadságáért.

Most hátra van még egy. Tudnillik, vájjon méltók vagyunk-e azokra a kincsekre, a melyeket őseink annyi vérnek