Református Kollégium, Kolozsvár, 1895
— 11 — szivében s ma a hálás emlékezésnek legszebb koszorúját tesz- sziik le, midőn ezeréves ünneplésünk örömei közepette rajok fordítjuk figyelmünket Ne keseregjünk, hiszen a magyar irodalom vesztére törő vihar, száz évvel ezelőtt már elzúgott fejünk fölött. A magyar irodalom újból föltámadott hamvaiból. A költők felébresztik az alvó nemzetet, megtermékenyítik az'államférfiak lelkét a hazaszeretet melegével s a szebb jövendő biztos elkövetkezé- sónek erős hitével. Ki fogja szebben énekelni múltúnk dicsőségének szép jeleneteit, mint Vörösmarty és Arany János; a szabadságról, a szent hazaszeretetről, ki fog szebb riadót harsogtatni, mint Petőfi Sándor! Elég ez nekünk ! Rájok hallgassatok. Ók a nemzet élő lolkiismerete. Jaj nekünk, ha ennek szavára nem hallgatunk. Mit szóljak a jelenről ? A nemzet most egy méheraj Erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, minden virágról mézet gyűjtöget. Köpűje az ország szivében áll. Ezer év munkájának édes gyümölcsét a világ elé tárja. És e köpűt megnyitja a felséges király, mint a békés munkának apostola. Ismerte a világ még egyszer a magyart! Most újból megismeri, mert felséges királyunk is úgy akarja! Nagy Isten! ki a népek sorsa felett őrködöl, hallgasd meg magyar népednek esdő szózatát; engedd meg, hogy a mint egykor a harezban nagy vala, az új ezer év alatt, a béke munkájában emelkedhessék az emberiség műveltebb testvérnépoi- nek sorába, hogy e nép s hazánk minden lakója boldog, megelégedett legyen. Éljen a haza! Éljen a király!
