Református Kollégium, Kolozsvár, 1893
— 18 — Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán állépnék; — zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsucsókját; — egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; — még egy lépés,-------------úgy va lék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba — amonnan felülről, — a magyar nemzet köny- nyeiből ég felé szállott vízpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova, a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemlett végzet ellen. Én hallgattam e zúgást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méitatlanúl meghiusúlt honfi remények semmiségébe; és arczomon öntudatlanúl a kifejezhetetlen fáldalom könyzápora ömlött alá. Minden volt e könnyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; minden 1 csak egy nem! a reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett.“ íme a bánat mélységes örvényeiben a reménység villanyszikrája ég, majd lángra gyűl s a szabad nemzetek földjén szövésekként világít előtte, vezérli, ragadja tovább. És e szövétnek csak 1894. márczius 20-án alszik ki. A kérlelhetetlen halál e földi élet rögei közül, az örökélet zavartalan, fényes világába ragadta tőlünk Kossuth Lajost. Abban a tudatban lépett a halhatatlanok trónusára, hogy édes nemzete él, sorsa szebbre virul. Élete, működése, szenvedései, száműzetése, sorsa, a magyar nemzet életének, küzdelmeinek, szenvedéseinek, sorsának mása vo’t Az egész nemzet ezért borul kegyelettel sirhalmára. Százezrek 1 ék sírjához, milliók gyászolják szivükben. Hasonlításnak itt nincs helye. Egy szent örökség száll a most élő ifjúságra, édes apá'k szent öröksége, hogy oly tiszta fényben, oly melegséggel adják át Kossuth Lajos emlékét az utókornak, a mily kegyelettel fogadták édes apáik a száműzetésben megöszült halhatatlan Kossuth Lajosnak porait. Nevéhez, emlékéhez csak egy fohászt fűzhetünk : Isten áldd meg a magyart!
