Református Kollégium, Kolozsvár, 1888

II.

Tanulásunk csélja.

(Székfoglaló beszéd.)

Tartotta 1888. nov. 11-én Balogh Károly r. tanár.

Két évtizedé immár, hogy hálára kötelező sorsom e szent falak közé vezetett. Midőn a két évtized életem útjának e legfontosabb pontjára elhozott, honnan kezdve munkaköröm át érzése és a betöltésére való törekvés, vagy közönyösen vétele és elhanyagolása már nem csak saját sorsomat határozza meg, hanem, bár szűk körben és csekély mértékben, befolyással van százak jeliemének fejlődésére; most, honnan kezdve már nem csak magamé vagyok, ki, ha a férfiúnak adott ösvényről leléptem, talán megnyugtathatnám magamat azzal, hogy múló életemmel együtt, elenyésznek a foltok is, hanem része egy örök életű erkölcsi testnek is, mely csak a szépnek és igaznak hódol; most, előttem álló munkám kezdetén, úgy érzem: feladatom megoldására első és mulasztbatatlan kötelességem, egy futó visszapillantást tennem a múltra, mely ide hozott, s egy tekintetet előre vetni az útra, melyen haladnom kijelölve van. Legyen hát mindjárt székfoglaló értekezésem tárgya: magáról e pályáról való rövid elmélkedés.

Mikor, mint gyermektanuló, szegényes falu igénytelen köréből jőve, e nekem akkor fölötte nagynak látszó külön világban, ebben a collegiumban pályám első éveit töltém: akkor a tökéletes embert, a valódi férfiút a tanárban láttam. De, miként is ne láttam volna úgy, mikor tanáraink szín-igazságot, megtisztult szépet tártak elénk minden órán, magasztalva, megjutalmazva mindent, mi az ily igazat és szépet létre hozza, ostorozza, büntetve, mi ezekkel ellentétben áll! Aztán, maguk is milyen igazak! Ismerik és jobban ismerik