Református Kollégium, Kolozsvár, 1884
62 Elbontatván a jeligés levélke kitíint. hogy a munka szerzője Da- mokos Ödön Vili. o. tanuló. 3. (Jlassica philologiai kérdés volt: „P. Vergilius Maró eclogainak ismertetése s méltatása“ ez. Á 2 sz. pályamű, melynek jeligéje: Tityrus, et segetes, Aeneiaque arma lo- gentur, Roma triumphati dum caput orbis érit. (Ovid. Amor. L. 15, 25) 96 negyedrét irótt lapra terjed. Tárgyát 4 részre osztá. Bevezető részül egészen közönségessé vált felfogásra valló általánosságokban ismerteti a római politikai és irodalmi viszonyokat. Azután a 13 lapon áttér a pásztor költészet görög római irodalmi jellemzésére. A II. részben Vergilius életét elég csinosan előadván, tulajdonképi tárgyát a 111. és IV. részben tárgyalja. A felosztásban tehát elég jó arányt tart meg szerző: csak hogy az által, hogy a III. részben az egyes eclogák száraz tartalmi kivonatolására külön fejezetet szentel, óvhatatlanul bágyasztja az érdeklődést és a IV-ik, a legjobban kidolgozott rósz hatását csökkenti. Az eclogák méltatásánál elég helyes módszert alkalmaz. Nem aesthetikai méltatásra helyezi a fősulyt, de az irodalom történeti néző pontra, mit csak helyeselni lehet. A Theokritos idylljeivei való egybehasonlitásból nem tűnik ki, hogy a megfelelő idylleket csakugyan akár az eredetiből, akár fordításból behatóan ismerné, hanem a Fritsche-féle kiadásban megjelölt párhuzamokra és idézetekre szorítkozik. Például a Vili. eclogának Theokritos II. páisztorkölteményével való egybe- hasonlitásra kínálkozó alkalom volt, hogy mindkét költeményt magyar fordításban megkapta szerző, mint ez a segéd művek ez. jegyzékből kitűnik. Hevenyészett nagy mondatok, tartalmatlan szóvirágok többször fordulnak elő. így „a római öröm-' és fájdalomteljes világnak pitvara“ (1 1.), „a római történet metamorphosis, melynek tabula rasajára van irva“ (2 1.), „a némán jajongó költő“ (34 1.1, ,.a háború a pásztorélet árnyoldala“ (66 1) „az ártatlanság egyik jele az. hogy dalaik kezdetén az istenek segítségét kérik“ (88 1.). A római költészetre az alexandriai görög költészet hatását nem is érinti, pedig közei jár e tárgyhoz, midőn beszól a költészet csinált virágairól. Az önálló felfogás szárnypróbálgatását egyetlen gondolat árulja el a 81. lapon, midőn beszél az allegória alkalmazásáról és szerepéről Vergilius pásztorkölteményeiben és helyesen kiemeli, hogy Vergilius az allegóriát csak a főszemélyekre alkalmazza és nem a mellékszemélyekre is. A személyek jellemzését egybe kellett volna vetni a Theokritos eljárásával. A versformánál a pásztori caesurá- ról nem szól, mi ugyancsak érdemelt volna megemlítést. Úgy de szerző a kérdés köréből nem csapong messze, mi magában érdem. Olvasottságát, utánjárását előnyösen tünteti ki. A tárgyat helyesen
