Református Kollégium, Kolozsvár, 1879

13

E tárgygval kapcsolatban egyszerűen jelezni kívánom, hogy tanoda-épületünk s tanhelyiségeink csinosbitására a letűnt évben is megtettük a lehetőt. A tanoda folyosóinak oszlopait alól kőburokkal láttuk el, felül pedig megcsinositottuk, tetemes költséggel. Tantermeinket, a nyári fölösleges napsugarak ellen függönyökkel láttuk el; tanszereink szekrényeit egy párral szaporítottuk; a tanoda előtti utczasort befásitottuk; régi, elhasadt csengettyűnk helyett újat öntettünk. Mind csekélységek, de nem méltatlanok a jelzésre oly intézetnél, mely a maga szükségeit nem fö- dözheti azon úton, hogy a minisztériumtól egyszerűen utalványozta- tását kérje a költségvetésnek. Régi csengettyűnknek, annyi szellemi ténykedéseink éreznyelvű szabályozójának kimúlása és az újnak születése: épen magérdcmli a jelzést. A hang vesztése miatt nyugdíjtalan nyugalomba helyezett régi: 85 évig gyűjtötte, serkentette munkára az egymást követő generatiokat. Midőn most ezennel búcsút veszünk megszokott hangjától: következőjének kívánjunk még tartósabb életet.

Egy ép ily igénytelen eseményke jelzésére szintén szenteljünk egy perczet, már csak azért is, mert tanodánk életében az első. Értem azt, hogy az összes ifjúság, osztályonként, és pedig igen olcsón fényképeztette le magát egy külföldi vándor fényképész által. A képcsoportokból egy-egy példány nagy könyvtárunkba helyeztetett. Yajha a borsónyi nagyságú kis képek között, idővel sok derék s a mellett hirneves férfiú gyerekkori képét keresné és találná fel az utókor.

Az előbbiekkel szemben már fontosságáért sem mellőzhető az a sokfelé ágazó viszony, mely tanodánk ifjúsága és e nemes város hatósága s polgárai között fennáll. Ide vonatkozólag legyen elég mondanom, hogy ifjúságunk magatartásában — tudtomra — semmi megrovásra méltó esemény föl nem merült. Azonban legyen szabad nekem e viszonyt illetőleg egy rosszaié, de a legjobb indulatból fakadó, észrevételt tennem.

Sok oly régi szokásával hagyott fel már az ifjúság, mely a maga korában szükséges és helyes lehetett, de jelen társadalmi intézményeink mellett, egészen fölöslegesek, sőt sértők volnának. Egyik ily hagyományos szokásától azonban sehogy sem tud megválni az ifjúság. Értem a tűzvészek alkalmával való „incendium“ orditozást, zárt kapunk esetében, annak durva döngetését, a város