Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1942

Az 1942—43. tanév küszöbén gondolatban a ken- deresi sírbolthoz zarándokoltunk. A múlt év Szent István napjának reggeli óráiban ugyanis a keleti harctéren Magyar= ország Kormányzóhelyettese hősi halált halt. Magas közjogi méltósága a magyar embert mindenkor jellemző tisztelet révén az indulás alkalmával kegyeletes emlékezésre késztetett. Tragikusan végződött fiatalsága örök tanulságul is szolgál. Eszményképe nemzedékeknek abban az irányban, hogy kótelességteljesítés, várfánállás, a hazáért való önfeláldozás nélkül nincs biztos jövő. Ha a magyarság sorsáról van szó, e közösség minden hü fia sohasem nézi, hogy hol könnyebb, veszélytelenebb és kényelmesebb. Ezen a zivataros földön az a szokás, hogy az elsőtől a legkisebbig mindenki tudta és tudja feladatát. Hálát adunk a Gondviselésnek, hogy eme nemzetfenntartó erőnk most is töretlenül él. Éppen ezért, midőn mély gyászunkban a Mindenható segítségét kértük megpróbáltatásokkal sújtott Kormányzónkra, megfogadtuk, hogy hősi halált halt fia lesz útmutatónk további éltünk kemény sorsvállalásában. Ezzel az ígérettel búcsúztunk a kenderesi sírbolttól — s kezdettünk munkába.