Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1904
19 iró, ki a gyermekek nyelvén annyira tudott volna beszélni, ki azok érzelem-, sőt áloinvilágát is annyira ismerte volna, mint ő. A hol a gyermekek sírnak, nevetnek, dadognak, ott megjelen Andersen, maga köré gyűjti őket s azok csendes, majd zajongó örvendezéssel, bájos sietséggel gyűlnek köréje. Ám hallgassuk csak meg, hogy mesélget nekik! „Hallgasd csak! Kint a vidéken, az út szélén volt egy falusi lak ; magad is bizonyosan láttad már.“ „Lássátok, gyermekek, most kezdjük. Ha aztán majd a történet végén leszünk, akkor többet tudunk, mint most, mert gonosz egy manó volt az. Talán a leggonoszabb is volt, maga az ördög.“ „Egy katona jött az országúton masérozva, egy-kettő, egy- kettő. “ „Azt hitte volna az ember, hogy a kacsák tavában valami nevezetes történik, pedig hát semmi sem történt! Valamennyi kacsa, aki eddig nyugodtan pihent a vizen - mert némelyik a fején állt, értenek ők ahhoz is -- egyszerre a szárazra rebbent; a nedves iszapban látni lehetett a lábuk nyomát és a kerepelé- süket jó messzire lehetett hallani.“ De hiszen ezek gyermekségek, fogja valaki mondani. Azok, igaza van. De azok is akarnak lenni. Andersen előadásában a naivitás elve a döntő. Úgy beszél, mint a gyermek, s közbe gesztikulál, nagy szemeket mereszt, visszariad, aggódó arcot vág, fújtat, trombilál, nevet, zümmög, amint a helyzet követeli. Gondolkodása, hasonlatai, szófordulatai, álmai mind, mind a gyermektől vannak ellesve. „Öt borsó volt egy hüvelyben; maguk is, a hüvelyük is zöld voll, hát azt gondolták, az egész világ zöld.“ Mintha hallanék a gyermek felhangzó nevetését. Hát még a kis Hjalmar álma ! „Hjalmar irkájában is volt ám jajgatás, csúnyaság volt hallgatni. Minden levélen egy sorban állott egy-egy nagy és mellette egy-egy kis betű. Ez volta mintaírás. Es ezek alatt állott egy-egy csomó más betű, akik azt hitték, hogy épen olyanok, mint amazok. Ezeket Hjalmar írta, de úgy hasalt az valamennyi ott, mintha a vonalon keresztül bukott volna.“ így bizony egy iskolás gyermek álmodik. „A nap rásütött a lenre és az esős felhők megöntözték; és ez rája nézve épen olyan jó volt, mint amilyen jó a kis gyermekekre nézve a mosdatás, mely után csókot kapnak a mamától ; hiszen sokkal szebbek lesznek tőle.“ Mintha látnok a gyöngéden csókoló mamát; mert hiszen ki van írva a könyvben is a csók. Andersen annyira együtt érez és gondolkodik a gyermek2*
