Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1898
11 egykor megvetett középkori zene az igazi zene, zene pár excellence. „Nem tudok egy zenemüvet sem a nagy mesterek művei között,“ mondotta Ch. Gounod élete végén, „a melyet párhuzamba lehet állítani azoknak a magasztos énekeknek félelmes fönségével, a melyeket mi mindennap hallunk templomainkban, a gyász isten- tisztelet alatt; értem a Dies iraet és a De proiundist. A kifejezésnek és a hatásnak ezt a hatalmas erejét mi sem éri utói.“ Egyedül a keresztény irodalom maradt hátra; a katholikus művészet megújított temploma még betetőzésre vár. Valóban a jelen időben hány collegium, sőt hány seminarium van még, a hol a legjobb növendékek a leghíresebb egyházatyáknak legjelesebb müveit még czímök után sem ösmerik s a hol, miként kevéssel halála előtt fájdalommal mondotta Freppel püspök, „az úgynevezett classicus tanulmányokat úgy végzik, mintha Jézus Krisztus nem is jelent volna meg a földön!“ (Lettre ä M. Léon Harmel, 13. juillet 1890.) Hiába emelték föl egy félszázaddal ezelőtt Gaume és L. Veuillot ékesszóló szavakat ennek a nagy ügynek érdekében, a jó ízlésnek, a vallás és a társadalom legbecsesebb érdekeinek nevében sürgetve a keresztény latin és görög classicusoknak a tantervbe való fölvételét. Hiába jelentette ki az övéknél hatalmasabb szavazat, IX. Pius pápáé, hogy a classieusok kérdése meg van oldva és hogy a keresztény tanítók kötelessége visszatérni a múlthoz és megkeresni az Egyház hajdankorával való kapcsolatot; hogy ezentúl a tanár kötelessége „az ifjúságot a Stylus valódi elegantiájára és az igazi ékesszólásra tanítani, és pedig mind a szentatyák legjobb műveinek, mind a leghíresebb és megtisztított pogány Íróknak alapján.“ (Encyclicája 1853 III. 21-ről. Levele Mgr. d’Avanzo-hoz 1875 IV. 1.) Erre a bölcs és az erkölcsi hanyatlás napjaiban oly üdvösnek ígérkező figyelmeztetésre a tanárvilág nagysokáig csak szórakozottan ügyelt, sőt majdnem azt mondhatni, hogy közömbös maradt rá; „annyira igaz“, mondja Jules Lemaitre, „hogy társadalmunk már csak névleg keresztény és a pogány szerzők által való nevelés teljesen általjárta még azoknak agyvelejét is, a kik a vallási igazságok épségben maradása felett őrködni vannak hivatva“. (Etüde sur L. Veuillot. Lásd: Les Contemporains, VI.) Úgylátszik, hogy az események nagy leczkéjére volt szükség, hogy a szellemek megvilágosodjanak és a lelkek fölébredjenek.
