Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1889
23 ragadó idyllben tulajdonkép saját fajának erényeit állítja elénk. Ebben rejlik költészetének titka, hogy minden művészi bevégzettsége mellett nemzeti és typikus marad. A német nőnek erényét és hivatását Dorotheával mondatja el a költő, midőn Hermann kíséretében visszatér a vízzel: „Dienen lerne bei Zeiten das Weib nach ihrer Bestimmung Denn durch Dienen allein gelangt sie endlich zum Herrschen. Zu der verdienten Gewalt, die durch ihr im Hause gehöret. Dienet die Schwester dem Bruder doch früch, sie dienet den Eltern. Und ihr Leben ist immer ein ewiges Leben und Kommen, Oderein Streben und Tragen, Bereiten und Schaffen für Andre, Wohl ihr, wenn sie daran sich gevchnt, dass kein Weg ihr zu sauer, Wird, und die Stunden der Nacht ihr sind, wie die Stunden des Tages, Dass ihr niemals die Arbeit zu klein und die Arbeit zu fein dünkt, Dass sie sich ganz vergisst und leben mag nur in Andern.“ A faluba érve, a csűr felé vezeti hallgató kísérőjét, bemutatni akarván a szegény családot, hol a beteg asszony helyett Dorothea viszi a gondoskodó anya szerepét. A gyermekek körülfogják, mintha tulajdon anyjuk volna. A csűrbe telepítette le ugyanis a biró a szegény asszonyt és Dorothea vállalta magára, hogy mig az erőhöz juthat, gyermekeinek gondját viselni fogja. A bíró közbelépése felmenti őt a további gondozástól és tudtára adja a családnak, hogy Dorothea szolgálatba szegődik. Persze lett erre könny és siránkozás ! A beteg asszony hálálkodik, megáldja a jó Dorotheát, a gyerekek belecsimpeszkednek ruhájába, nem akarják elengedni, annyira megszerették, hogy máskép nem bir szabadulni szerelmetes kis testvérkéitől, megígéri tehát nekik, hogy azokból a süteményekből hoz, melyeket a gólya minap a czukrásznál megrendelt, midőn kis öcscsüket hozta A gyermeki hiszékenységnek e naivságát Götlie igy festi: „ Stille, Kinder: sie geht in die Stadt und bringt euch des guten Zuckerbrodes genug, das euch der Bruder bestellte, Als der Storch ihn jüngst beim Zuckerbäcker vorbeitrug, Und ihr sehet sie bald mit den schön vergoldeten Deuten. Und so Hessen die Kinder, sie los,'und Hermann entriss sie Noch den Umarmungen kaum und den ferne winkenden Tüchern.“ A 8-i k énekben végre haza hozza Hermann Dorotheát. Alkonyodik, zivatar van készülőben a látóhatár peremén. A hold a felhők mögött bujkál s minden arra mutat, hogy a szomjas földeket s a fülledt levegőt zápor
