Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1886
2 Kevés, legalább eddig bizony hiányos, mi e nagy idők leikéből, rettegve őrzött emlék gyanánt, napvilágra került; de arra elég, hogy fölmelegítse szivünket a legigazabb kegyeletre. E kis dolgozatnak főczélja az, hogy az olvasóval, de különösen a magyar ifjúsággal megismertesse azon eszméket, melyekben nemzeti szellemünk megnyilatkozott a kuruczvilág, e fónséges forradalom, szerencsétlenül végződött, de mindörökre dicső emlékű szabadságbarcz korában. Ha csak nehány lélekben is felébresztheti, megerősítheti az elv, jog és becsület nagy küzdelmének emléke iránt a kegyeletes tiszteletet: munkám elérte czélját. Megbirom-e, nem kérdeztem magamtól mikor hozzá fogtam; figyelemreméltó irodalomtörténeti ismertetést irtam-e, nem töprengek rajta: jót akartam. Ha tán nem olyan, minőt korunkban nálam tudósabbaktól vár- ' hatni, azt felelem Dálnoki Veres Gerzsonnal akárkinek is: „Ha ki nem szereti, írja mássát jobban.“ Én, megvallom, sokszor pirulva olvastam Thaly Kálmán „Adalékok a Thököly- és Rákóczy-kor irodalomtörténetéhez“ ez. gyűjteményének előszavában e sorokat: „A történetírókat, a költészet és irodalomtörténet barátait, a régi magyar politikai, erkölcsi és társadalmi élet tanulmányozóit a jelen gyűjteményre figyelmeztetni, ennek érdekét és értékét latra vetni — nem az én feladatom. Tegye meg ezt s hiszem, hogy megteendi a critica és irodalomtörténet ; mert hogy némi jelentőséggel birand az, — a két kötetet átforgatva — mégis csak hinni szeretem.“ Pirulva olvastam, mert biz azóta (1871. óta) ez irányban édes kevés történt. Pedig könnyen megmérhettük volna, mily kincs van egybehordva a két kötetben. Nem is oly nagy ideje, mikor Kölcsey igy irt e kor költészetéről: „Legrégibb dalaink, melyekben még nemzeti történet említtetik, a kuruez- világból maradtak reánk; ezekből a Tököli, Rákóczi, Bercsényi, Boné nevek hangzanak felénk, s ezekben a poétái lélek nyilvános nyomai látszanak.“ S Erdélyi idézvén e sorokat igy sóhajt fel: „Sajnálatos, hogy e nyilatkozat igazságát a népköltési gyűjtemény nem czáfolhatja meg bőven régibb dalokkal vagy nem bírja erősíteni az idézett korbeliekkel. Egy tö- redékecskét Gömörben még ma is tud a nép; hol a nagypipájú Szuhainak ma is él maradéka a Száraz- vagy Szuha-völgyön. Mi ebben a magyar nemzetről mondatik: „nagy pipájú, kevés dohányú,“ nem egyéb, mint a fájdalom sarcasmusa, s eredetét a hazai körülményekből veszi. E kis töredék egyenesen kuruezvilági maradvány.“ Mintha csak ezt sóhajtaná: nincs több! S ime azóta? No de az önzetlen és fáradhatatlan gyűjtő nem szorult az én magasztaló szavaimra. Én azért fogtam e munkához, hogy megismertessem azt a kincset, melyet ő gyűjtött össze. Ha dolgozatom ezen
