Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1886
Thökölynek és főtanácsosainak nézeteit és elveit foglalja össze, de megvan a műnek alapeszméje: hogy a németnek hinnünk nem lehet, magunkat, hazánkat, egészen a törökre bíznunk nem szabad; hanem higy- jenek a felkelők egymás esküjének — „tudják, egymás között kinek mit tart hite!“ — (Szűcs János v.), a ki ez ellen támadva tőlük elpártol, „vér-árulójának“ kell tekinteniök (Farkas Fábián voxa), — és bízzanak fegyverükben, vitézségökben: Mert 79. „Vitézség, harczpróba nekünk az életünk, Ebben helyheztetett minden böcsületünk, Ezzel teijedett el vitéz hirünk-nevünk — Ezzel végződjék katona-kenyerünk!“ — (Petneházy Dávid voxa.) 103. „Sauguine fundatum est hoc regnum, sanguine crevit, Sanguine succrevit, sanguine finis érit.“ (Veselényi Pál voxa.) Az alapeszme egységes voltára építem én ismételt véleményemet, hogy itt nem krónikás följegyzéssel, hanem tudatos költői alkotással van dolgunk; de támogatja e véleményemet az is, hogy — mint látni fogjuk — eszméi a tiz fővezér, a seregek és a 9 szónok beszédében (vox) akként vannak elosztva és rendezve, hogy sok helyütt nemcsak replikái, hanem drámai hatásúak, és megvan bennök az emelkedés fokozatossága. Ebből pedig a költő czélját következtetjük, hogy — nem egyszerű verses feljegyzést, hanem — a nemzeti ügy, a bujdosok ügye mellett törekszik izgatni — a német ellen. Kétségtelenül legtöbb jellemzetes van összefoglalva „Gyenerális Thököly Imre úr voxá“-ban (2—12). *) Az ő személyében e beszéd nem a Szuhay-féle „kemény vitézt,“ nem a Szepesi-féle diplomatát szemlélteti, hanem a maga és nemzete érdekeit ismerő, kötelességét tudó, áldozatra kész vezért, kinek lelkét a hűségre hivó királyi kegyelem s törvényes jogaink helyreállításának s biztosításának szép ígéretei már-már meghódítják, hogy a maga érdekeinek is czélravitele végett — letegye diadalmas fegyverét, — de jellemét ez nem ingatja, nem hajtja meg: főemberei, serege elé terjeszti az ügyet, s reájok bízza annak eldöntését: 12. „Nyúljunk bosszúálló fegyferhez hazánkért, Vagy térjünk hazánkban, Ígért javainkért?“ S midőn ezt teszi, őszintén közli velők az ajánlatokat és feltételeket, hogy a „német császár“ 4. Mindennek jószágát kész visszaadatni, Kész régi hazánkat helybenáliíttatni, *) Ennek így kell lenni azért, hogy a többiek voxának argumentumai indokoltak legyenek.
