Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1886
12 Panasza a reménytelenség között szinte a kétségbeesésig fokozódik, mert érzi, látja, hogy nincs segítség: „nem használ kiáltás, sem habhoz kapkodás,“ el kell pusztulnunk. Mert már, o „elrongyolt“ nemzetem. 12. „Nemcsak nyilvánvaló Keresztény vér szopó Pogány megrontja fiad: De még hajas szomszéd Mardosó kutyaként Rád készíti agyarát, Hogy téged megmarjon, Javaiddal biijon, Elnyerhesse hazádat.“ íme a költő e szakaszban nyíltan hirdeti a „leghívebbek“ között titkon készülő ellenállásnak, összeesküvésnek s bekövetkezendő fölkelésnek okát. S ha ennyit mert, mer többet is; mielőtt alvó nemzetének tőrt vetnének nyakába, megkísérti felrázni nyugalmából. Előbb a török ellen izgat:) 14. „Mind egyenlő szívvel, Teljes értelemmel Egyaránt vitézkedjünk! Elveszett hazánkért, Özvegyek-, árvákért Szívesen iparkodjunk, Az pogány töröknek, Reánk törő népnek Csúfjai hogy ne légyünk!“ A 16. szakaszban meg már kissé leplezetten, de azért eléggé érthetően a másik ellenség ellen: „Ne szánjuk éltünket, Önteni vérünket Elveszett szabadságért Bátran vagdalkozzunk.“ Istenbe veti bizodalmát, hogy bár kevesen vagyunk, kétségbe esnünk nem szabad, mert Isten „ Csudálatosképpen Veri az ellenséget. Ha mink is jók leszünk És egymást szeretjük, — Elhidd, megsegít minket.“ A 18. szakban Isten segítségét kéri, hogy az „ellenség romlása“, hírünk terjedése“, „országunk megépülése“ által tanulja meg, lássa ellenségünk: „mely jó az mi Istenünk!“ — s végre a 19. szakkal igy fejezi be költeményét:
