Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
91 tésbe, kitűnik Gellius Noét. Attic. XIII. 19. „De cuius vita über est Marci Cieeronis, qui inscribitur laus Catonis, quem in eodem libro idem Cicero pronepotem fuisse dicit M. Catonis Censorii.“ Az irat tartalmának és jellemének megítélésére e szűk adatok mindenesetre keveset lendítenek, annál többet azonban a legelőször érintett helyek Cicero Orator c. 10. §. 35. és az Atticuslioz írt XII. 4.-ből. Egyébiránt nekünk ezt alig is kell tekintetbe venni, minthogy az iró tartása és jelleme már meglehetősen biztos megoldást engednek az ítéletre. Brutushoz való megszólításából világosan látjuk, mily aggodalommal fogott Cicero munkájához. Pathetikus dicsőítő beszédére a kedvező alkalmat nem szívesen szalasztotta volna el; mível gyalázatosán elhagyott pártfeleit némileg ezzel ismét kiengesztelhette; e mellett kétségkívül izgatta őt az, hogy a győző párt ellen tollal harczolhat, miután ezt veszélyes fegyverekkel tenni nem merte. Mindenesetre az ügy nem vala egészen veszélytelen: ámbár mások is, valószínűleg kevesebb meggondolással, fogalmaztak ily dicsőítő iratokat Catóra. Az előrajz- és a kivitelben való előrelátást Ciceróban nem rosszalhatjuk. A munkának figyelemre méltó terménynek kellett lennie, minthogy minden mondatában nemcsak arra volt tekintettel, vájjon Caesar nem sértetik-e meg általa, hanem hogy nem hangzik-e rosszul kedvenczei és barátai füleiben is, ha Cato érzületéről, politikai nézeteiről és meggyőződéséről semmit sem említ, és ha méltóságos magatartását és következetes cselekvését alig meri érinteni. A dicsőítő beszédnek tehát főleg a férfiú magán jellemére kelle szorítkoznia, melyben erényei a legszebb világításba helyeztettek. Miképen lehet ezt tenni kevés, de velős szavakkal, megmutatja Sallustius az ő Caesar és Catóról oly ártatlannak látszó jellemzésében; a szónoki kifejezések mily pazar fényével s mily csengő körmondatokkal, maga Cicero „de imperio Cn. Pompeji“ c. 10—17. szóló beszédében. A mint ugyanis itt: rei militaris scientiam, virtutem, auctoritatem,felicitatem — a főhadvezérek e négy jelességét — a legteljesebb mértékben adományozza Pompejus- nak, s miként ennek virtus-át nem csupán mint közönségest magasztalja, melytől „laborem in negotio, fortitudinem in periculis, industriam in agendo, celeritatem in conficiendo, consilium in providendo“ kíván: hanem benne ezt, mint legtökéletesebbet látja, melynek oldalán az innocentia, temperantia, fides, facilitas, ingenium, humanitás, mint segédek és társak állanak, s a mint itt ezen erénytükröt példák által világosítja meg: ép oly módon fejtegethette Catóról szóló dicsőítő iratában a bölcsnek jelességeit és erényeit jól rendezett csoportokban, mint constantia-t, severitas-t, vitae integritas-t, pietas-t, abstinentia-t stb., melyek tökélyeiket Catóban találták fel. Mindenesetre Maerob. Sat. VI. 2. említett helyéből biztosan következtethető, hogy Cicero ezen jelességek bizonyítékáúl tényeket is
