Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
38 tér, melyen az elnyelt harag vagy a legyőzött fél szabad felindulása né- miképen lélekzetet vehetett. A mily borzasztólag érintette Cicerót, ha a valódi fegyverek csengését hallotta, oly otthoniasan érezte magát ott, a hol a szavak élességével vívhatott, és a hol az élezek nyilait röpíthette ellenére. Eddig a Caesar elleni elkeseredését csupán bizalmas levél-közleményekben merte nyílvánítani; most felhasználván a kedvező alkalmat a megrohanásra, mely a koczka eldöltével, mint nem fogárdos, sőt mint hőstett vala rajzolható: Cicerót magát is azon örömmel tölthette el, hogy ezen egyetlen módon veszélytelenül hidegülhetett el Caesartól; melylyel félénk kétszinüsége miatt az aristokratáknál egészen aláhanyatlott tekintélyét ismét fölsegíteni, s egyszersmind a népnél a jó republicanusnak talán nemsokára ismét előnyös hírnevére jutni reményle. Ily minden oldalról biztosított alkalmat: hatalmas ellenének érzékeny vágást adni a nélkül, hogy magát kétes helyzetbe hozza, s a nélkül, hogy lázítással vádolják ; nyelvének félelem által lecsatolt fékét megereszteni a nélkül, hogy fejét veszélyeztesse; valódi érzületét nyilvánítani a nélkül, hogy hozzá kelljen állnia: nem egy könnyen lehetett ismét találni. Mert Caesarnak egyetlen ellenén sem volt annyi dicsérni való, mint Catón: a nélkül, hogy mellette látszólag Caesarra ne gondoltak volna; egynek sem lehetett Catón kivül csak nevét sem említeni a nélkül, hogy Caesarra ellenségesebben ne emlékeztek volna. Ily alkalmas viszonyok között az íratnak kedvező fogadtatása bizton volt várható, és annak előreláthatólag terjedő kelendőségét Atticus előnyös könyvárusi üzletre használhatta fel. E mellett Marcus Brutus levele rendkívül alkalmas időben jőve, melyben az említett Cicerót hívja fel egy, apósát, Catót, dicsőítő iratra. E felszólítás Caesar kedvenczótől még inkább elősegítette, hogy Cicero tovább ne kése- delmeskedjék, s hogy nemsokára azután nyilvánosságra bocsátott iratában a legközelebbi indító okot Catója megírásához Brutusra hárítja, a kihez Orator c. 10. 35. igy szól: „Semper aut ipse seribis aliquid, aut me vocas ad seribendum. ltaqae hoc sum aggressus statim Catone absoluto; quem ipsum nunquam attigissem tempóra timens inimica virtuti, nisi tibi hor- tanti et illius memóriám mihi caram excitanti non parere nefas esse duxissem. Séd testificor me a te rogatum et recusantem haec seribere ausum. Volo enim mihi tecum commune esse crimen, ut, si sustinere tan- tam quaestiónem non potuero, iniusti oneris impositi tua culpa sit, mea recepti. In quo tarnen iudicii nostri errorem laus tibi dati muneris com- pensabit.“ Valódi cicerói álláspont. Cicero nem tartóztathatja magát visz- sza, hogy valamit ne tegyen, mitől fél, és azután gyáva emberek módjára a felelősséget, a mennyire csak lehet, másokra hárítsa. E helyre még visszatérünk, melyet most csak azért hoztunk fel, hogy az iratnak eredetét és alakulását a még róla fenmaradt jegyzetek nyomán követhessük: a mi Cicero néhány levele következtében lehetséges.
