Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
3 ságba visz. így egészen érthetetlen a Caesarral való utolsó tanácskozások alkalmával: a hol pedig oly örömest szeretnénk közelebbi adatokkal bírni Cato magatartásáról. Világosan látható, hogy Plutarchos az akkori viszonyokkal sajátkép nem ismerős. Nem mer széles mederben folyó tárgyalásba bocsátkozni; iratai —- consuli s helytartói állása daczára — a római állam politikai viszonyaiba való kevés belátásról tanúskodnak. A hol azonban forrásai — melyek közül Catónak valószínűleg Mu- natius Rufus barátjától és a stoikus Pätus Thraseatól való életleirásai az első rangot foglalják el — gazdag tartalmúak valának, ott Plutarchos előadása oly kitűnő, hogy az embernek csak követnie kell őt, hogy érdekesen s vonzón írjon. Csakhogy sem Munatius Rufus, sem pedig Pätus Thrasea nem tekintették főfeladatuknak Cato politikai működésének ecsetelését ; az első, mint bizalmas barátja, magán viszonyai s jellemének rajzát adja, az utóbbi pedig mint a Catóval azonos bölcsészeti rendszer hive ennek a stoa elvhez való viszonyát tárgyalja. Azért is Plutarchos messze marad a jelességtől ott, a hol részletes forrásai nincsenek és a hol nem csupán a magán egyént kell rajzolnia, hanem a történeti felfogáshoz való emelkedéssel kellene tárgyát feldolgoznia. Igaz, néha megkísérli a mélyebb történeti és politikai viszonyoknak előadását, de e kísérlet is olynemű, hogy szívesebben vennők, ha nem tenné. Cato fiatalkori cselekményei, halálának körülményes rajzolása, a mulattató és megható, a meséknek e sa- játszerü kívánalmai, melyeket Plutarchos különösen kedvel, a többi részekhez viszonyítva, nagy tért foglalnak el az életrajzban. — Cato végnapjainak előadása, ámbár alig ment némi felékesítéstől, nyilván bizonyos szemtanú tudósitása után való: nagyon valószínűnek látszik, hogy Apollonides vagy Demetrius a bölcsészet erejét Cato halálában bizonyították. Szóval: a tevékenyen működő s a nyilvános életviszonyokba beható férfiúnak megítélésére Plutarchos elég gazdag kincset szolgáltat anyagban, ezen anyag helyes felfogását és összefüggését azonban előbb más írókból kell kikutatni és megfejteni. Cato életrajzának többé-kevésbbé használható kiegészítését adják még Plutarchosnak Caesar-, Pompejus-, Cicero-, Lucullus- és Crassusról szóló életleirásai. A mik azonban Plutarchosnál majdnem egészen hiányzanak, azokat gazdagon szolgáltatják Cicero levelei, e megbecsülhetetlen kulcsok amaz idők történetéhez, melyek nélkül oly sok dolog érthetetlen maradna, s melyek nélkül hamisan itélhetnők meg különösen magát Cicerót. Cicerónak Atticushoz, más barátjaihoz és testvéréhez irt leveleiben nem csupán azon idők igen sok politikai eseményének nagyon becses megfejtésére találunk, hanem igen gyakran Catónak azokban való részvéte is egészen részletesen adatik elő: kisérve néha igen igaz és találó, néha azonban igen részrehajló megjegyzésekkel oly esetben, midőn talán szerencsétlen 1*
