Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
42 títtatva, hangosan hívta fel a Caesar-pártiakat munkájokra. „Ha én — úgymond — nem bírhatom rá Caesart, a helyes cselekvésre, legalább halálom által fog ezen ocsmány tett bűnsúlya ránehezedni. Míg én élek, con- sulságom alatt ily törvények nem hozatnak.“ A nép azonban nem találá szükségesnek őt martyrrá tenni. Barátai, hogy biztonságba helyezzék — ellenállása daczára — Jupiter Stator szomszédos templomába vivék. Utolsó segítő eszközül Catót küldték el a népgyűlésbe. De a viszonyok megváltoztak azóta, midőn ő hasonló helyzetben diadalmaskodott Caesar és Me- tellus fölött. Mindazáltal itt is érvényesítő a küzdelmet egy másik indítvány tárgyában. Sikerűit is neki magát egész a szószékig áttörni; alig kezdett azonban beszélni, erős kezek legott a magasba emelők, és a csoportból — a szónok akarata ellenére — a hullámzó tömeg fejein kérésztől elszállították. Másodízben más részről küzdötte át magát a szószékig. Megkisérlette ismét a beszédet, de senki sem hallgatott szavaira; midőn pedig hangos kiabálással kezdett dühöngeni Caesar ellen, a tömeg vállain át ama helyről végkép elmozdíttatott. Hogy teljes nyugalomban tanácskozhassanak, a nép a még mindig körülsereglŐ optimaták csapatát egészen elűzé a fórumról! A római birodalom atyái, a kik azelőtt méltóságban a királyokhoz hasonlítottak, teljes futásban menekülőnek a fővárosi nép elől. Csak Cato távozott nyugodt lépésben, de vissza-visszafordúlt és szitokkal illette a polgárságot. Most a népgyűlés a földfelosztást minden háborgatás nélkül keresztülvitte azon hozzáadással, hogy a törvényre — halálbüntetés terhe alatt — minden hivatalnok- és tanácsosnak meg kell esküdnie. Kemény csapás volt ez a nemességre; ezzel ugyanis arra kénysze- ríttetett, hogy az életveszéllyel ellenzett földfelosztási törvényre a száműzetés terhe alatt megesküdjék, mely által a halálbüntetéstől minden római polgár megmenekülhetett. Nehezen lehetett volna Catót — neje, gyermekei s barátai kéréseivel szemben is — az esküre rábírni, ha nem ügye- kezett volna őt Cicero meggyőzni, hogy oktalanság és őrültség a megtörténtnek ellenszegülni a nélkül, hogy az által a dolgot megváltoztatni lehetne, s ha ki nem fejezte volna előtte azon hitét, hogy Cato, a ki eddig mindent a hazáért tett, csak nem fogja azt e veszélyes időkben el- s egyszersmind a csatatért önként odahagyni. Ha neki — úgymond — nincs is szüksége Rómára, szüksége van rá Rómának, szüksége minden barátjának, kik közűi maga Cicero is leginkább az övé. Ily intések és beszédek által végre ráhagyta magát beszélni az esküre, és áldozatul felajánlotta jobb meggyőződését a haza javának. Favonius, Cato árnyéka, egy különben jelentéktelen ember, a ki őt balga csodálása által a legcsekélyebbig utánozni, sőt rajta, még túltenni igyekezett, szintén követte őt. Az optimatáknak e teljes le veretese után Caesar a helyzet úra s
