Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1879

7

sokáig tapogatóztunk a sötétben, de nem markoltunk semmit. Az eredmény azonban mindig egy lesz: vesztett idő, cél és nemzedék.

Hogy felvett kérdésünktől igen messze ne térjünk, tekintsük meg a legközelebbi kornak az iskolák irányában támasztott igényeit, s tapasztalhatjuk, hogy alig található még egy más tér is, hol hasonló igények oly ridegen léptek volna fel, mint itt, nem tekintve nemzeti sajátságot, folytonosságot, hagyományt, különféle érdekeket; — hol egyedül a jelszó pressiója alatt tűzték oda az iskolák homlokára a két va- rázshatásu igét: tudni és ismerni. És ha volt valami, a mit túlhajtottak, a mit még napjainkban is egyre magasabbra csigáznak, úgy ez nem más, mint a minden áron terjesztendő tudás és ismeret. És igy lön, hogy úgynevezett humán iskoláink, a gymnasiumok, mert e helyt főleg csak ezekről akarok szólni, csakhamar kivetkőztek régi alakjukból és az összes képzés terén a tudás bázisára helyezkedtek. Az ujdonat-uj tantervek gondoskodtak róla, hogy a tanárnak a tanításon, a növendéknek a tanuláson kívül egyébre ne igen legyen gondja. — Szív- és kedélyről szó sem volt, mintha azok, kik iskolába járnak, nem is volnának emberi lények, hanem egyszerűen mozgó alakok, arra rendelve, hogy a gymnasiumban bizonyos mennyiségű, rendetlen és fel nem dolgozott ismeret-halmazt felnyalábolván, felfussanak terhök- kel az akadémiákra, s onnét ismét ki az életbe, önmagoknak és másoknak kínzó gyötrelmére. — Hová tűnt a régi iskolák kedélyessége, ’dealismusa és elevensége ? Hol vannak azok az emberek, kik kevesebbet tanítottak, hogy annál többet nevelhessenek ? Kikben keressük a régi fiatalság életkedvét, rugékonyságát, lelkesülését? — talán a mai ifjak többnyire mindent ismerő téveteg tekintetében, elcsigázott lelkében vagy blazirt kedélyében ? Hasztalan keressük azt a jelenben, s ma már csak úgy elmélkedhetünk róla, mint egy