Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1879
9 gettetni, hogy minden képzés alapja a kedély, s hogy a valódi tudás ezen fordul meg, — e nélkül ez utóbbi elveszti tartalmát, s az ismeret alaktalan teher lesz. A tudomány-tárgyak methodikájáról szebbnél szebb előterjesztéseket olvastunk a mi tanügyünk nagy bölcseitől; hisz mi sem könnyebb, mint az idegen jót egy kis nemzeti Ízzel feltálalni; hanem arról, hogy az ifjúságnak kedélyi állapotát is fejleszteni lehetne és kellene, egész a mai napig hallgattak irányadó korifeusaink ; pedig ha nekik nincs miből utasítást adni, megtalálhatták volna erről ép úgy a paragrafu sokat az idegen nemzetek irodalmában, mint amarról. Nem az a főhibája a mai iskoláknak, hogy némely tudományágak nagyobb terjedelemben adatnak elő, mint hajdan, hanem mert e mellett a kedély mivelésének a képzés összes rendszerében nincs a megfelelő fontosság és hely juttatva. S ha áll, mit úton-útfélen hallunk az egyetem embereitől, miszerint a középiskolák rengeteg óraszámuk mellett sem tudnak megfelelő sikert felmutatni, ennek egyik főoka épen a kedélyképzésnek, mint a valódi ismeret alapjának, elhanyagolásában keresendő. A régi iskola e tekintetben is sokkal fölötte állott a mostaninak, mert nem követelte a tanuló idejének legnagyobb részét a most divattá lett elme-kínzásra, hanem kevesebbet adva és várva a feldolgozandó anyag meg- érlelését az öntevékenységre szánt időnek sikeresebb felhasználása által vidorabb életkedvvel hajtá végre. Azonkívül bizonyos ismeret-ágak akkor kedélyképző forrásokul szolgáltak, melyek jelenleg nem egyebek, mint a megtestesült szárazság észgyötrő padjai. Abban a régi deák-világban a nyelvoktatás csak az első években volt kiválóan ész-muuka, később a klasszikusok olvasásánál már egyenesen szivnemesitő eszközül használtatott; ma még a legfelső osztály is csak grammatizál. Azok az ósdi tanítók jobbnak hiányában beleélték magukat a római szellembe, lelkesültek érte s róluk átragadt
