Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1858

5

ményekben a Teremtő mindenhatóságát, bölcseségét és jóságát tanulja C3od;ílni s üt imádva megváltani. „Isten ! a legmagasb menny, s a legparányibb férgek a Te bölcs kezeid remekelt cdodái; harmatcsepp, virágszál hirdeti nagy kezed alkotását!“ — Berzsenyi.

Leszáll a magasból a völgyekbe, innét kilép a termékeny rónákra : látja, hogy egyik vidéken jobbak az útak s hidak, mint másutt. Itt czélszerüek, rendes sorban épültek a kéményes házak, árnyékot tartanak zöld ágaikkal az ákász, szeder vagy más gyümölcsfák; szelid tekintetnek a jól öltözött lakosok; kövér réteken legelnek a bő számú csordák és nyájak : amott ellenben dűlőiéiben vágynak a széllyelhányt füstös kunyhók, melyeknek szakadozott fedeleik alig állhatnak ellent az esőnek és szélnek ; mezítelenek a gyermekek, rongyosak a komor ábrázatu szülék; meddők a parlagban heverő szántóföldek; szabadon kóborol a sovány marha a sárga gyepen; nincs körülbelül erdő ; már messziről érezhető a falu közepén a zöld posványnak kártékony párája. Lehetetlen, hogy ily szembetűnő különbségek figyelmessé ne tegyék és gondolkodásra ne kényszerítsék az útast, ha még oly fiatal is. Ha mást nem tehet is, legalább örül amazoknak boldog, szánakodik ezeknek boldogtalan sorsukon.

Nem jobb-e ilyen tapasztalás a henye otthon-ülésnél, unalomnál vagy könnyelmű idő- vesztegetésnél ? midőn igy virúl az egészség, ébred a vizsgálódó észlelés, növekedik az ismeretkör, gyarapodik a tanultság, terjed a szép magaviseletnek és sok jót Ígérő észnek, ügyességnek becses híre, támad a boldog jövendővel biztató remény.

Tapasztalat, melynek gyönyöreivel még mindig csordultig van keblem; édes, felejthet- len tapasztalat sugalta ez útravaló eszméket pennám alá. Négy év telt el azóta, hogy erdélyi magyar főnemes házaknak tanpálya-végzett szép-reményű fiatal tagjaival tíz hétig útazva, ismerni tanulhattam e fejedelmi hazát, a lelkes Erdélyt. Az akkor fris benyomások évek folytán mélyebben nyomultak lelkembe, s a tündérképek holtomiglan élnek emlékezetemben. Közőlük néhányat már megkisérlett lerajzolni gyenge ecsetem. A jól választott színek a valóhoz oly szerencsés hűséggel voltak felhasználva, hogy mindannyian kedvező fogadtatásban részesültek; egyet pedig közőlük alapos műforditó is figyelmére méltatván, idegen rámába foglalni méltónak tartott. Ez nyújt erőt s bátorságot, hogy naplójegyzeteimből egy új tájkép-csoportozattal e helyen is megjelenjek a tanuló-ifjuság színe előtt, úgy tartva annak minden egyes vonását, hogy lélek s kedélyre egyaránt hasson oktató s gyönyörködtető oldalaival; azaz: hogy mig a lelket hasznos ismeretekkel foglalkodtatja, addig a szivet, a kellemes színvegyület kellő felismerése s beható erejénél fogva, szép érzelmekkel áraszsza el. Miscet utile dulci. Mindez pedig végczélját az Írónak azon buzgó óhajtásában leli: vajha sikerülne e sorok által is a szülőhonnal közvetlenül ismerkedni vágyó hajlamot ébreszteni ifjúságunk keblében, hogy jobb faj álljon a kihúnyt helyére, mely Kamcsatkáról s mindarról, mi nem magyar, bővebben tudott értekezni, mint a drága vérszerzeményről, az ősi hazáról. „Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, messzebb járnak szemeink,“ — mondja Berzsenyi.

Végűi, minthogy tájkép-csoportozatom a sok tekintetben érdekes Székely hon köréből van e lapokra átölelve: mellőzhetlennek tartom, dolgozatomnak legott kezdő soraiban, annak hű vázlatát, legalább fővonalokban, eléállitani.

A kincses Erdélynek azon keleti része, melyet a bún eredetű, termetes, bátor, élénk, könnyen izgatható, de kedélyes székely nemzet bir mesés századok óta, dús a legszebb vidékekkel. Őserdők, melyekben hajdan belény tanyázott, medvék és farkasok pedig maiglan járnak, bontják mindenfelé a sziklabérczeket. Sötét rengetegei a fenyveseknek méla-bús szint öntenek egyes