Salacz Pál (szerk.): Jubiláris évkönyve 1837-1937 (Budapest)
Korbuly György dr.: A Budapesti Kir. Orvosegyesület története (1837-1937) - IV. A szabadságharc leveretésétől a kiegyezésig (1849-1867)
IV. A szabadságharc leveretésétől a kiegyezésig (1849—1867) A szabadságharc leveretése után bekövetkezett gyászos emlékű napok minden szellemi tevékenységre bénító súllyal nehezedtek rá. Az egyesületi élet gyökeres megszüntetéséről maguk az idegen hatóságok gondoskodtak az egész vonalon. Szerte az országban vértanuk frissen hantolt sírja domborodott, az életben maradottak nagy része pedig az Újépületben és a várak kazamatáiban csörgette a bilincset hosszú éveken keresztül. A Batthyány vérével megszentelt Újépületnek annyi mással együtt Balassa is lakója volt, Schöpf pedig ugyancsak nem egyedül, az emigráció szomorú útjának volt a zarándoka. 1850 tavaszán valóban úgy volt, amint azt a szelidlelkű Tompa énekelte a hanvai kis lelkészlakásban „A gólyához“ címzett költeményében : ... „nincs itt kikelet, Az élet fagyva van, megdermedett“. A szétdúlt „ősi fészek“ lakóiban csak titkon terjesztett kéziratos költemények éltették a szívek katakombájába meghúzódott reményt s a hitet a feltámadásban és egy akkor még délibábos messzeségben tükröződő jobb jövendőben. Wagner János hervadhatatlan érdeme, hogy az egyesület működése megkezdése érdekében megtette a szükséges lépéseket és sokáig tartó (1846-tól 1862 október 14-ig), nagy gonddal és körültekintéssel viselt elnöksége alatt a válságos éveken átsegítette az egyesületet. 1850 január 22-én a saját, ifjú Bene Ferenc alelnök és Plósz Lajos titoknok aláírásával ellátott németnyelvű folyamodványt nyújtott be Szentiványi Vince pesti kerületi császári főbiztoshoz az üléseknek újból való engedélyezése érdekében. Hivatkozik benne a már egy év óta tartó tétlenségre és az
