Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)

Bevezetés

Ma a történelmi érzék hiányának korszakát éljük. Pedig ez nagyon sajnálni való, mert hálátlanná és önhitté teszi az embert. Valami kínos érzés azt látni, milyen gyorsan élnek és mily könnyen felednek az emberek. Háládatlanság megfeledkezni arról, amit elődeink érettünk tettek; mert ha minden korszak egy csomó olyan értéket visz is magával a sírba, amelyért kár, hogy elveszett, úgy mégis a múlt mindig ad a maga nagyságából azoknak is, akik túlélik őt. In diebus nostris, amikor a lelkiekben olyan nagy eltolódások álltak elő, az emberek nagyon könnyen eltelnek magukkal és a mai napot kizárólag saját érdemüknek tartják, nem számolva azzal, hogy a letűnt nemzedék lépcsőfokán emelkedtek magasabbra. Gondolhatnának Galenusva, aki már 1700 évvel ennekelőtte szerénységre intett minket: hogy mi epigonok úgy állunk elődeink vállán, mint a törpe az óriás vállán. Mindez azonban a jellemnek inkább egyéni gyengéje.

Csakhogy annak a hiánynak az összesség is kárát vallhatja; mert aki kivájt szemmel tekint a múltba, azt nem ismeri, meg nem becsüli és annak tapasztalatairól fölényesen lemond, az annak tanulságai nélkül a jövőnek biztos útjára nem igen talál és ekkor csakugyan: „nem a csillagunkban a hiba, hanem önmagunkban“. Ott, az igazi tradiciók hazájában, az öreg Disraeli nagyon jól tudta, miért mondotta, hogy: „a múltnak tisztelete hatalmunknak egyik eleme“.

Évekkel ezelőtt Brunetiére a tudomány csődjét hirdette; egy ideig szinte szállóigének használták. Akár átvitt értelemben, akár a szónak betű szerint való értelmében vesszük ezt a nagy mondást, mindkét esetben rácáfol — a többiekről itt nem is szólva — az az óriási haladás, amelyet az orvos- tudomány az utolsó században tett és az a mérhetetlen áldás, ami ebből a haladásból az egész emberiségre fakadt.