Weisz József dr.: Az erjesztő (zymotikus) gyógyászat (Budapest, 1877)

I. A gyógyászati rendszerek történelmi rövid áttekintése

20

ember betegséget kapott és e miatt gyengültebb lett, életerejét épen ekkor gyógyszer beadása által gyengíteni czélellenes.

Véleményük szerint a gyógyszeres gyógymód tehát, tudva vagy nem tudva, az eredeti betegség meggyó- gyíthatása czéljából alkalmazott gyógyszere által egy más, mondhatni, gyógyszer-betegséget idéz elő.

Szerintük ugyanis a lázas és lobos betegség csak egy tisztulási folyam, mely alatt a test a beteganyagtól megszabadulni törekszik.

Az orvosoknak ezen, eleitől fogva mind mostanig, ellentétben álló két serege közül egyik is másik is idővel önmagában több alsóbb osztályokra meghason- lott. A gyógyszeres kezelés általában és mondhatni minden időben sokkal nagyobb terjedelemben, az orvosoknak aránylag nagyobb száma által gyakoroltatott, mint a természetes gyógy-eljárás.

^gyógyszeres kezelésnek, mondhatni, megalapítója Hippokrates volt (460—370 Kr. e.). Ki alkalmazott hány- tatókat, hajtókát, érvágást, fürdőket, klistirokat, hideg és meleg borogatásokat, s egyéb gyógyszereket, a viz és bor mellett. Műtéteket is tett. Szerinte : „mit a gyógyszerek meg nem gyógyitnak, meggyógyítja a vas, mit a vas nem gyógyit meg meggyógyítja a tűz, a mit pedig a tűz nem gyógyit meg, az meggyógyithatlan.“ Gyógyászati elve volt ellentétet ellentéttel (contraria contrariis) kezelni.

Hogy ö s az utánna élt orvosok a gyógyszerelésben és kezelésben olykor a rendes mértéken és kíméleten túlmentek, nem vehető rósz néven, ha elgondoljuk azon viszonyokat és körülményeket, melyekbe az orvos néha ellenállhatlanul ragadtatik a betegségek rohamos és terjedelmes fellépte, a betegek magán és közviszonya, hivatása, alkata, vérmérséklete sat. által.

Ennek ellenében akadtak és akadnak mindig eléggé mérsékelt gyógyszerelők. A Hippokrates kezelés mód