Vámossy István dr.: A pozsonyi katholikus polgári ápoló intézet (Pozsony, 1898)

Előszó

ELŐSZÓ.

Kegyelettel lépünk be ezen az igaz humanitásnak szentelt helyiségbe, mely bennünket a jólét, a vagyon múlandóságára emlékeztet s melynek csöndjét a külvilág zaja nem zavarja meg.

Az intézet kapuit átlépd fáradt vándor leszámolt már az élet örömeivel és szenvedéseivel, az nem hajszolja már többé a földi szerencsét, annak csak egy óhaja van: életének alkonyát zavartalan nyugalomban betölteni.

A mit néki az élet Ígért, azt elfelejtette, elvesztette, mint a gyermek az emlékezést. Csak az Istenbeni hit, a remény, hogy van egy viszontlátás a csillagok felett s az embertársai iránti szeretet maradtak még meg kebelében. Jó és nemes emberek gondoskodnak aggkorának szerény szükségleteiről, díszítik fel csendes hajlékát s a humanitás melegítő sugárai jótékonyan töltik el az agg fáradt kedélyét.

Tekintsünk a törődött aggastyánok és matrónák szemei közé, figyeljük meg napi foglalkozásukat, lessük meg társalgásukat, győződjünk meg nyugodt álmukról: s szivünk meg fog dobbanni. A gazdag, de szívében sivár, irigykedni fog itt is, mint a hogy megirigvli a koldust, a ki boldogan és megelégedetten fogyasztja el sovány kenyerét.

A pozsonyi katholikus polgári ápoló egyesület intézete az elveszett s újra megtalált boldogság asyluma, a békének hajléka, egy védd' pajzs mindazok részére, kik a létérti küzdelem heves tusái után megtörve, megfosztva földi javaiktól, nyuga2