Vámossy István dr.: Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban (Pozsony, 1901)
I. Orvosok Pozsonyban a XII. századtól Torkos Justus Jánosig - Borbélyok. Sebészek
80 indítványát s egy városi borbélyműhelyt a külvárosba helyezett át, még sem törődött bele a kérdés ilyetén megoldásába s a régi állapot visszaállítását szorgalmazta. így történt, hogy a külvárosi borbélyműhely nem volt soká önálló, mert már 1731- ben a tanács Riebe Gedeon borbélymesternek megengedi, hogv külvárosi borbélyműhelyét a városba helyezhesse át, a ezéhet pedig utasítja, hogy a külvárosban legényt tartson, nehogy a közönség az orvosi segélyt nélkülözze.1 5. Már ismételten volt alkalmunk hangsúlyozni, hogy a borbélysebészek gyógyítási jogosítványa csak a külső u. n. sebészi betegségekre terjedt ki. A kimért határokat azonban gyakran átlépték s belső betegségek orvoslására is vállalkoztak, látszólag jogosan, mert ezéhszabályaik 17. pontját: Sie sollen sich ad medicinam wenigstens befieissen, akként magyarázták, hogy joguk van belső betegségeket is gyógyítani. Különösen a vártelek sebészei voltak azok, a kik ezen látszólagos jogot kihasználták s Pozsonyban belgyógyászati gyakorlatot űztek. A visszaéléseknek véget vetendő, Mária Terézia 1742. évi április 4-éről kelt mandátumában gróf Nádasdy Lipót elnöklete alatt állandó egészségügyi felügyelő bizottságot állítván fel Pozsonyban, Pozsony szab. kir. város főorvosának panaszára eltiltja a sebészeket s egyáltalán minden nem graduált egyént a belgyógyászati orvosi praxistól.1 2 A rendelet azonkívül időszaki jelentések felterjesztését hagyja meg nemcsak a betegségek (járványok) állásáról, hanem egyúttal a halottakról is. A királyi rendelkezésből kifolyólag^Torkos Justus János, pozsony városi tiszti főorvos, a pozsonyi borbélysebészek számára 1742*ben kidolgozott és a városi tanács által kötelezőnek kijelentett utasításában részletesen körvonalozza a sebészek hatáskörét és kötelességeit; a szabályrendelet 1745-ben a helytartótanács egész Magyarország sebészeire, azaz a fürdőmesterekre, bor1 P. A. 1731. pag. 399. 2 lAnzbauer, II. pag. 191.
