Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
E. Az újkori orvostudomány
570 Pinei Fülöp1 (1745—1826) orvosi családból származott: nagyapja, apja és nagybátyja (később fia és unokaöccse is) orvos volt. Eleinte négy évig theologiát tanult, sőt felvette a kisebb rendeket is. Azonban Voltaire és Rousseau szabadgondolkodású eszméinek hatása alatt korán otthagyta a theologiát és áttért az orvostudományra. Montpellierben tanult és a vitalista Barthez befolyása alatt állott. Pinel hosszú ideig nehéz anyagi körülmények között élt; jól értett a mathematikához és a latin nyelvhez; ezek tanításából tartotta fenn magát. Az 1778. évben Párizsba ment és las- sankint kitüntetvén magát az orvosi világban, kis orvosi gyakorlatot teremtett magának. Az elmebajosok sorsa már az 1793. évben kezdte őt érdekelni, különösen azonban attól az időtől fogva, hogy egyik barátja megőrült és az erdőben bolyongva a farkasok martaléka lett. A forradalom kitörése után, az 1793. évben kórházi orvos lett; állásával együtt járt az elmebetegek felügyelete is. Mikor az 1794. évben Párizsban megnyitották az Egészségi Iskolát, Pinel ebben működött mint a belső betegségek kortanának tanára az 1822. évig. Irt néhány művet, melyek nagy befolyást gyakoroltak a kortársakra. Pinel, amikor engedélyt kért a kom- müntől arra, hogy levehesse az elmebetegekről a láncokat és béklyókat, ámulatot keltett ugyan, de az engedélyt megkapta. Ez az 1793. évben történt. Pinel először kísérletképen a 12 legnyugtalanabb beteget szabadította fel. Minthogy a kísérlet bevált, mert mindannyi megnyugodott, ugyanilyen módon még kétszázat szabadított fel Párizsban, aztán pedig más osztályon még hatszázat. Ez a gyökeresen új bánásmód az elmebetegekkel sok szerencsétlennek mentette meg az életét, nem egynek pedig visszaszerezte még az egészségét is. Az egyik közülük, akit Pinel meggyógyított, később viszont megváltójának mentette meg az életét, kiszabadítván őt a fanatizált forradalmi tömeg kezéből. Pinel nemes törekvéseinek méltó örököse volt Esquirol (1772 —1840) nevű tanítványa. Ő is, mint Pinel, kezdetben theologus volt, a forradalom idejében katonaorvos, később a kórházak igazgatója, az orvosi iskolák felügyelője, végül a Párizs mellett, Charentonban levő elmegyógyintézet igazgatója. Amíg Pinel megteremtette az elmebetegekkel való újkori bánásmódot, addig Esquirol ezeknek modern gyógyítását honosította meg; ő volt az első, aki klinikai előadásokat is kezdett tartani az elmekórtanból az 1817. évben. Az elmebetegekre vonatkozó új nézetek csakhamar elismerésre és alkalmazásra találtak más országokban is, különösen Németországban és Angliában, ahol már Pinel előtt is igyekeztek megjavítani az elmebetegek sorsát. A kórbonetan fejlődése a XIX. században, továbbá a Gn//-féle phre- nologia nem maradt befolyás nélkül az elmekórtanra. A materialistikus orvostan világosan visszatükröződött nemcsak a normális, hanem a kóros lelki életről alkotott felfogásban is. Ilyen módon támadt vita a XIX. században a »somatikusok« és a »psychikusok« között. A somatikusok szerint 310. ábra. Pinel Fülöp (1745—1826), az elmebetegek emberséges kezelésének első szószólója. (Peint par Mme. Mérimée, gravé par D Elvaux. Lipcse. Egyetemi Orvostörténelmi Intézet.) 1 Busquet: Pinel (Biographies Medicales, 1928. 13—14. sz.).
