Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
B. A legrégibb művelődés korszaka
32 A gyógyszereket háromféleképen osztályozták: 1. hatásuk szerint, úgy mint ma; e szerint megkülönböztettek hashajtó, hánytató, fájdalomcsillapító, izgató, tüsszentő stb. szereket; 2. ízük szerint felosztották azokat édes, savanyú, keserű, csípős, fanyar stb. szerekre; 3. hatásuknak vélt mechanismusa alapján osztályozva megkülönböztettek melegítő, (forró), hűsítő (hideg), szárító (száraz), lágyító (nedves) stb. szereket. Az indusok művelődésére jellemzők a szépítő szerek, szerelmi bájitalok, életelixírek, mérgek és ellenmérgek használata. Részletesen leírták a növényi és az ásványi világból származó különböző mérgek okozta mérgezési tüneteket, valamint a kígyó, a veszett kutya, a skorpió és a pók marásának tüneteit. 80 fajta mérges kígyót ismertek és az indus orvosok híresek voltak arról, hogy meg tudták gyógyítani azokat, akiket kígyó mart meg: a megmartak végtagját a seb felett lekötötték és ajkukat egy hólyagdarabkának előzetes közbeillesztésével védelmezve, a sebet kiszopták; néha kivágták vagy kiégették a sebet; mindez imák, varázsigék és zene kíséretében ment végbe. Az indiai uralkodóknak voltak udvari orvosaik s ezeknek többek között a felett is kellett őrködniük, hogy valaki meg ne mérgezze a királyt. Az orvos még a konyhát is ellenőrizte és négylábú állatokon és madarakon tett próbát, vájjon az étel nem árt-e nekik. Az indusoknál a kórjóslat tana magas színvonalon állott. E téren a papoknak a jósjelekről (omina) szóló tanai és a beteg külső vizsgálata egymással összeolvadtak s így babonából és orvosi tapasztalatból álló keverék jött létre. Elsősorban azt kellett minden esetben megállapítani, hogy a betegség gyógyítható-e, vagy gyógyíthatatlan. Ha gyógyít- hatalannak találta az orvos, akkor megtagadhatta a gyógykezelést. A közeledő halál tüneteit, pl. az érzékszervi csalódásokat, az álmatlanságot, illetőleg az aluszékonyságot, az érzéketlenséget, a bénulást, a hőmérséklet hirtelen sülyedését, a hirtelen jelentkező izzadást, a szederjességet, a légszomjat stb. mind igen pontosan leírták. Azt is hitték azonban, hogy rossz jel, ha az orvost hívó küldönc magasabb osztályba tartozott, mint a beteg; rossz jelnek tartották, ha a küldönc eunuch vagy nő volt, ha maga is beteg volt, vagy bánatos, ijedős, ruhája pedig szennyes, ha szamáron, éjfélkor, délben, holdfogyatkozáskor stb. jött. Ellenben jó jelnek tartották, ha a beteghez siető orvos útközben hajadonnal vagy karján csecsemőjét vivő asszonnyal vagy két brahmannal vagy vágtató lóval találkozott. Megfigyeléseik alapján az indus orvosok meggyőződtek arról, hogy a láz bizonyos meghatározott napokon, pl. a 7. vagy 12. napon válságos lesz; arra nézve azonban, hogy hányadik nap a válságos, nem volt általános megegyezés. Azt is hitték, hogy ha a beteg 24 napot megélt, akkor rendszerint meggyógyul. Csodálatos magas színvonalon állott a sebészet. E téren az indus sebészeknek tisztasága és gondossága előnyükre vált. Susruta szerint a műszerkészlet 101 tompa és 20 hegyes műszerből áll. Ezek között találunk késeket, ollókat, fűrészeket, trokárokat, tűket — mindmegannyit acélból; ezeken kívül voltak fogóik, kis kampóik,csövecskéik,kutaszaik,kathetereik, köpülyeik, sőt mágnes is idegen testek kihúzására. Az indusok meggyógyították a végtagtöréseket és ficamodásokat, daganatokat fejtettek ki, sipolyokat operáltak, hasvízkór esetében lebocsátották a vizet, a húgyhólyagból sebészi úton eltávolították a követ, mindenekfelett pedig lapa- ratomiát csináltak, össze tudták varrni a sérült belet és végeztek k é p 1 ő- műtéteket. Ezeket az utóbbiakat gyakran végezték, mert Indiában büntetésképen gyakran levágták a bűnös orrát vagy fülét. Ilyenkor a
