Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
B. A legrégibb művelődés korszaka
22 nyűvé (néhány kg) lesz, a bőr sárgásbarna színt ölt, összeráncosodik. Ezt a ritka, a be nem avatottak előtt szokatlan jelenséget, ismételten természetfeletti erő hatásának tulajdonították. A hulla nem rothadt el, mert szent emberé (az orosz »lavra«*kban nyugvó szentek). A művelődés történetében elég gyakran merül fel az a meggyőződés, hogy a rothadásban valami lealacsonyító rejlik és az a hit, hogy a test valamikor feltámad, erre pedig csak bomlatlanul maradt test képes. Lehetséges, hogy így keletkezett a hullák bebalzsamozása Egyiptomban, ahol a természetes mumificatio, a kiszáradás feltételei a homokos, száraz, szellős pusztákon megvoltak és ma is megvannak. Az első dynastiák idejében valószínűleg csak a pharaók hulláit balzsamozták be, ugyanis az istenek leszármazottjainak és így halhatatlanoknak tartották őket. A 3. évezredben, a demokratikus mozgalmak idejében azonban a köznép is »halhatatlansági jogra« tett szert és ezóta a hullákat tömegesen biztosították a rothadás ellen. Egyiptomban a hullák bebalzsamozása a különböző korokban és a halott családjának vagyoni állapota szerint más és más módon történt ugyan, de az eljárás nagyjában a következő volt: A has felnyitása után kivették a zsigereket s ezeket gondos megtisztítás és külön bebal- zsamozás után ismét visszatették a hasüregbe vagy külön edénybe helyezve, vallási szertartás kíséretében a Nílusba sülyesztették; az agy velőt bronzkampóval az orron át vették ki, vagy pedig néha, amint a Ruffer- től megvizsgált, bizonyára kevésbbé vagyonosok múmiáiról kiderült, a fejet levágták, az agyvelőt a nyakszirt öreg-lyukán (foramen occipitale magnum) át eltávolították és azután a fejet pálcára húzták rá és ennek másik végét a gerinccsatornába dugták. A zsigerek és az agyvelő kivétele után a hullát pálmaborral kiöblítették, majd pedig vászonkendőket, homokot, fűrészport, különböző illatos gyantákat és balzsamokat tettek a hasüregbe és a hasat összevarrták. E z t követte a hullák kiszárítása, illetőleg besóz ás a. E célra az Egyiptomban ma is közkeletű, »n á t r o n«-nak nevezettt só (natriumcarbonat, natriumchlorid és natriumsulfat különböző arányú keveréke) szolgált; ebben 30—70 napon át tartották a testet. Ugyanerre a célra szolgált más korszakokban a forró aszfalt. Miután ebből a fürdőből kivették a hullát, gondosan letisztították, felszínét, különösen pedig az arcot gummioldattal bevonták és az egész testet illatszerekkel, gyantával stb. itatott keskeny vászonpólyával körülpólyázták. Nem feledkeztek meg az amu- letekről sem, amelyeket gyakran helveztek el a hasüregben, hogy a daemo- nokat távoltartsák a tetemtől. Az így elkészített múmiát többé-kevésbbé értékes faládába fektették és függőleges helyzetben, fejjel felfelé állították lel a sírban stb. A manapság megvizsgált egyiptomi múmiák könnyűek, kemények, szárazok és törékenyek.1 A bebalzsamozásnak legfontosabb része a besózás volt, amely víztelenítette és sóval telítette a szöveteket s így megóvta azokat a rothadástól. Csak a későbbi nemzedékek tekintették az egyiptomi balzsamozás lényeges részéül a balzsamot és az illatszereket, amelyek a minőségek tanának értelmében állítólag meggátolták a »rothadást«; innen ered a bebalzsamozás elnevezés. A régi egyiptomi orvoslás hasonlóan a babvloniai orvosláshoz, tapasztalati és természetfeletti jellegű. Az orvostudományt Az ókori Egyiptomban néha bebalzsamozták az állatokat is. ÍVfég ma is találni pl, egész temetőket mumifikált macskákkal, amelyeket az angolok mint műtrágya-anyagot, nagy tömegben szállítottak át hazájukba.
