Hermann Imre dr.: A pszichoanalizis mint módszer (Budapest, 1933)
II. A pszichoanalitikus helyzet. Az anyagszerzés
mi szóértékelésünktől kifejezetten különböző valami. Része egy mágikus világnak, maga is erősen mágikus központ. Hatalom sugárzik ki belőle, — mágikus hatalom, amely elég erős az indulat hordozására és akaratok végrehajtására. A szó kimondása ebben a világban nem gondolatközlés, hanem a valóság megváltoztatására beállított erők megjelenése. A szó az, ami engedelmességet követel a gyermektől és ami a parancsok tulajdonképpeni közvetítője, a parancserő hordozója. A voltaképpen döntő szerep azonban nem ezeknek, hanem — ezek segítségével — a harmadik beszéd-mozzanatnak jut: a gondolatnak. Itt az indulat oly változáson megy át, ami minden további számára elhatározó jelentőségűvé lesz: objektiválódik. Mit jelent ez az objektiválás? Kimondása előtt az indulat az egyén személyével a legbensőbben összeolvad, teljesen hozzája tartozik, egy vele. Az egyén csak úgy tud szabadulni tőle, ha megnevezi és ezzel a külvilág egy részévé teszi. E lépés elméleti és terápiái fontossága tehát a leválasztó, megszabadító, kihelyező szerepében rejlik. De a szavakba foglalt gondolatnak még más oldalról is nagy jelentősége van: az időbeliség által, ami hozzája tartozik. Szavakba foglalva az eredetileg időtlen indulat időbelivé válik, vagy a múltban vagy a jövőben helyezkedik el. Kihelyeződik az objektív időbe és ezáltal lehasad a szubjektumról. A beszédnek konverzióra és lereagálásra vezető sajátsága talán innen érthető meg legjobban. De ide jutunk akkor is, ha a beszédet nem felépítése, hanem funkciója szerint nézzük. E szempontból a társas érintkezésnek egy eszköze, ahol is a hangsúlyt a ,,társas“-ra szeretnénk helyezni. A csak-én nem beszél — és éppen a beszéd az, ami a csak-éntől meg tud szabadítani. A beszéd által az indulat szociálissá, kulturálttá vagy ahogy szintén mondhatnék: szublimálttá válik. A beszédbeli kifejezés az indulat szublimálásához vezet, még pedig in statu nascendi, ami különben minden sikerült szublimálásra jellemző. Ezzel már el is jutottunk második kérdésünkhöz, hogy tudniillik az indulat beszédbeli kifejezése belső szükségletnek felel-e meg? Van-e valami az emberben, ami őt a ki- beszélés felé hajtja, titkai feltárására készteti? Ha igen, akkor az analitikus felszólítás egy belülről jövő hajtó erővel találkozna. 28
