Hermann Imre dr.: A pszichoanalizis mint módszer (Budapest, 1933)
II. A pszichoanalitikus helyzet. Az anyagszerzés
jón ki mindent, ami az eszébe jut“ — különösen az analizis első óráiban, de jóformán minden más órán is, amikor a páciensnek mindazt kellene elmondani, ami a szívét, lelkét nyomja, tehát tényállásértelmeket — éppoly hibásnak tartjuk, mint egy analitikusnak azt a, mindenesetre már évekkel ezelőtt elhangzott, kijelentését, hogy „az analízisben csak az talál, aki nem keres“. A „Mindennapi élet pszichopatológiájában“ Freud egy emlékezetből kiesett szó felkutatására azt az utasítást adja, hogy „őszintén és kritika nélkül közöljön mindent, ami eszébe jut, amikor meghatározott szándék nélkül figyelmét az elfelejtett szóra fordítjai( (általunk kiemelve). Szabadság és kötetlenség mellett tehát megjelenik a beirányított- ság, a „keresés“ fogalma. Valóban úgy látszik, hogy az analitikus megismerés számára legelőnyösebb helyzet egy optimumot jelent a szabadság és megkötöttség, a „börnei tétel“ (mindent kimondani, ami az eszünkbe jut) és egy várakozásteli figyelem egymásközti megoszlásának viszonyában. Itt persze arra a tapasztalatra lehetne hivatkozni, hogy egy olyan szóáradat, amely minden — még tudattalan — vezetőképzetnek is hijján van, huzamosabb időn keresztül amúgy sem folyhat. De miért adjunk oly utasítást, amely megzavar és szószerint véve az analitikus beállítás céljával ellenkezik? Érdekes illusztrációja az itt levezetett beállításnak az a helyzet, amelyben feledésbe merülő álmok reggel az eszünkbe hozhatók. Egy bizonyos akaratnak, egy kereső beállításnak rá kell irányulni a felidézésre, de célszerű a figyelmet nem a tudatos keresés módján a felmerülő lelki tartalmakra irányítani, hanem inkább eltéríteni, csapongani hagyni vagy egyenesen más munkával lekötni. Ekkor a kezdeti „keresési intenció“ váratlanul eredményes munkát tud kifejteni. Ugyanez tapasztalható névelfelejtéskor. A figyelem lesiklása után néha villámszerűleg belecsap a tudatba az elfelejtett név. A szabad társítás lényegét tehát félreérti az, aki teljesen kötetlen gondolatmenetet tart ideálisnak. Ha van vizsgálati anyagunk (tünet, álom, téves cselekedet stb.), akkor erre, — ha nincs, akkor az analizis általános céljainak egyikére (múlt felfedése, belső mély feltárása) irányít- tatjuk a figyelmet vagy irányul spontán a figyelem. De szemben a kötött társítással, az én ettől a figyeléstől el2 17
