Szakcikk gyűjtemény
A zilahi, államilag segélyezett Evang. Reform. Collegium értesítője az 1899-1900-dik isk. évről. Szerk. Kincs Gyula
XX — e tanintézet, ha védelmébe nem veszi a collegium akkori, halhatatlan emlékű íőgondnoka, aki benső barátságával tisztelte meg az egyszerű professort ama magasságban is, melyre őt magát születése, traditiói s istentől nyert fényes tehetségei állították, az a nagy ember, akinek városunk főterén nem sokára fölállítandó díszes ércszobra, mint ez az egyszerű sírkő itt, e fák alatt, a liberalismus diadalát fogja hirdetni. Szinte el sem hinnők, ha nem bizonyítná egy kartárs szavahihető följegyzése is, hogy az új szellem actiója minő hatalmas reactiót volt képes fölkelteni abban az időben e, különben csendes vidéki városkában is ; hogy a conservativ elemek mily elszántsággal szervezkedtek párttá, sőt titkos comitévá, amelynek célja volt megsemmisíteni az új irányt minden áron. Ez a párt az 1838-diki ku- * darc után sem szűnt meg Hirinek, az új irányzat egyik legerősebb helybeli bajnokának, útjába akadályokat gördíteni. 1848-ban a reformpárt, majd a függetlenségi harc sikerei megfélemlítették ugyan egy időre, de csak azért, hogy az önvédelmi harc leveretése után annál nagyobb erővel lépjen a küzdő térre. Ráfogásainak, vádjainak, árulkodásainak sikerűit is végre oda vinni a dolgot, hogy Hiri 1850-ben az akkori katonai hatalom által tanszékéről leszoríttassék. Életírói azt mondják, hogy ártatlanúl mozdították el. Az ellenfél álláspontját nézve más véleményen vagyok. Mert igaz ugyan, hogy az a vád, amit ellene a katonai parancsnokság előtt emeltek, puszta hazugság volt: nem járt Schweizban honvédeket toborzani, de bizonyára többet ártott az absolulismusnak azzal, hogy tanítványaiba az új szellemet csepegtette be, mintha személyesen fegyvert fog, vagy Schweizból csakugyan honvédeket toborzott volna ; s így az absolutismus, ha nem öntudatosan cselekedett, tagadhatatlanúl finom ösztöntől vezéreltetett, amikor Hirit és a hozzá hasonlókat üldözőbe vette. 1856-ban Hiri ismét visszatért tanszékére. Ezentúl már nem bántják külső zaklatások s munkásságát most már több derék kartársával együtt nyugodtan szentelhette szeretett iskolája intensiv fejlesztésére s 1867-ben az erdélyi református tanárok Zilahra ösz- szehívott értekezletén már bizonyos megnyugvással mondhatja, hogy az »ügy, melyért annyi balviszontagságok, annyi megtámadtatások közt törhetlen hűséggel küzdöttem köröm s tehetségem szerint s küzdött annyi hű kedély, diadalának küszöbéhez ért«. És dolgozott, azután is tovább egész haláláig, 1876. decemberéig, amikor a legigazabb tisztelet és szeretet általános megnyilatkozása mellett temettük el ez eddig jeltelen sirhanlok alá. A hálás tanítványok filléreiből gyűlt összeg csak napjainkban növekedett akkorára, hogy ez egyszerű kővel külsőleg is kimutathassuk azt a bámulattal határos tiszteletet, melyet e kiváló hazafi, a történelem lánglelkű tolmácsa, a valódi tanár iránt mindannyian érezünk, akik őt személyesen ismertük, avagy csak tetteiből ismerjük. Szerencsésnek érzem magam, hogy e tiszteletnek, e hálának
