Szakcikk gyűjtemény

A zilahi, államilag segélyezett Evang. Reform. Collegium értesítője az 1899-1900-dik isk. évről. Szerk. Kincs Gyula

— VII —

dünk csak egy pehely, egy bolygó porszem az egymást kormányzó naprendszerek tömkelegében.

S ha tudásra vágyó elménk a végső határig fokozza az emlékező tehetség működését; ha segítségül veszi mindazt, a mit az elődök betűkkel és alkotásokkal, a mit a föld, a víz és a tűz egymásra halmozott rétegekkel az időnek egyik teléből, a múltból megírtak; elfáradva érzi, hogy az idő határa meg nem közelíthető.

Ha szemünk az égi testek végső határait keresve segítségül veszi a nagyító üveglencséket s mint a szivárványt kergető gyermek hatol tovább és tovább, a célját soha el nem éri, mert az eredmény mindig csak az, hogy a tökéletesebb eszközök az addig ismert égitesteken túl újabb meg újabb világok sejtelmes birodalmába engednek bepillantást.

Tisztelt Hallgatóság!

Midőn a zilahi evang. református iskola dr. Gyarmathi Sámuel Zilahra jövetelénék százados évfordúlóját ünneppel üli meg s ez alkalomból emlékbeszéd tartására én valék szerencsés megbízást nyerni: nem kezdhetém e beszédet mással, mint az idő és tér végtelenségének gondolatával.

Pedig megpróbáltam szabadulni e gondolattól, mert tudom, hogy van ugyan benne sok a tenségesből, de még sem alkalmas a tiszta, derűltebb ünnepi hangulat keltésére. Az idő végtelenségének gondolata múlandóságunkat, a téré parányiságunkat juttatja eszünkbe.

És ha beletévedünk a merész kísérletbe, hogy arasznyi létünket a végtelennel összemérjük, a lélek fázni és szédülni kezd s mint a vihartól űzött madár siet menekülni ; mint a hullámokba merülő hajótörött a mentő csolnakhoz, görcsösen kapaszkodik a most és az itt fogalmához, létezésünk eme kettős középpontjához. Ez a kettős középpont szabja meg azt a változatos alakú pályát, a melyet a gondviselés az embereknek juttatott. Ha kicsiny e pálya, melyet a végtelennel lehangoló csalódás nélkül összemérni nem lehet, másrészről, vigasztalásúl, az is bizonyos, hogy lehet e pályát úgy betölteni, hogy az idő és tér középpontjai ne szabjanak szűk korlátokat az eszmények után törekvő léleknek.

Ilyen módon betöltött pálya volt a Gyarmathi Sámuelé, kinek emlékét megünnnpelni e mai alkalommal összejöttünk.

De tulajdonképen miért is ünnepelünk mi, mikor még felsőbb rendeletet sem kaptunk az ünneplésre? És kit illet a mi ünneplésünk, mikor senki sincs közöttünk, aki őt személyesen ismerte volna? Hiszen a kolozsvári polgári család fiát, Hunyad vármegye főorvosát, nem mi vagyunk hivatva ünnepelni! Midőn a zilahi collegium első tanárának hivatalbalépését akarjuk felidézni s emlékünneppel megtisztelni, még mindig kérdés marad, hogy vájjon az alkalom fontosabb-e ünneplésünkben, vagy a személy, a kinek működésével az alkalom összefügg ?

És ha mi ünnepeljük Gyarmathit, mert itt működött, mert legalább egy időre a mienk volt, mi indította arra a berlini tudó-