Schmaus, Hans: A kórbonctan alapvonalai 1. Általános kórbonctan (Budapest, 1914)
Bevezetés (A sejt általános kórtana)
Bevezetés. (A sejtek általános kórtana) 5 ben egyszerre játszódik le. A szövetváltozás e szerint az egyes sejtek változásaiból és azok egymáshoz való viszonyának zavaraiból tevődik össze. Az egyes sejteknek nem kell egyí'éleképen elváltozottaknak lenniök. Egyesek még regressiv folyamatok jeleit mutathatják, mialatt mások már progressiv, pl. újrafejlődési folyamatban vannak. Habár a kórbonctani változások megítélésénél nem egyes sejtekre, hanem azoknak nagy tömegére vagyunk tekintettel, mindazonáltal a legtöbb körfolyamatot egyes sejtekben is megfigyelhetjük. Itt is mindenekelőtt regressiv és progressiv folyamatokat különböztethetünk meg. Külön megállapíthatjuk a sejt sorvadását, elfajulásának különféle fajait, tehát anyagcsereváltozásait zsír, lipoid, glykogen, pigment, mész stb. lerakódása alakjában és végre a sejt halálát. Az utóbbi mindenekelőtt a mag elváltozásában nyilvánul, amely a mag széteséséhez és elpusztulásához vezet. Ép így végbemehetnek az egyes sejtekben progressiv változások is. Ide tartoznak szaporodási folyamataik zavarai : elváltozott, különösen asymmetriás mitosisok és amitosisos magoszlás, mely rendszerint általában már a sejtszaporodás abnormis lefolyására vall. De nemcsak az egyes sejtek, hanem azok egyes részei is tekintetbe jönnek. A cellularis pathologia természetesen a normalis anatómiának Schwann és Schleiden által inaugurált sejttanán alapul. Ha ragaszkodnunk is kell a sejthez, mint a szövetek elemi organizmusához — és sejtrészeket nem szabad ilyenekül tekintenünk — mégis alakilag tovább tagolhatjuk a sejtet és pedig magra, annak chronratinjával és magtestecskéjével és protoplazmára, valamint külön a protoplazmát és külön a magot körülvevő hártyára. A sejtphysiologiából tudjuk, hogy bár a mag és a protoplazma különböző jelentőséggel bírnak — a protoplazma mag nélkül nem regenerálódhatik és nem életképes, ellenben a mag kevés protoplazma mellett is életképes — mégis folytonos kölcsönhatásban állanak egymással. A protoplazma a környezetből tápanyagokat vesz fel és közvetíti azokat a magnak. A mag viszont váladékot, festéket vagy más anyagokat termel és ezeket a protoplazmának és ennek révén kifelé juttatja el. Az ezen működésekre való képesség a sejt szerkezetével és halmazállapotával áll összeköttetésben, melyet folyékonynak kell képzelnünk. A sejtben helytfoglaló egyes cseppek és apró szemcsék valószínűleg igen finom zsir- yagy lipoid-burokkal vannak körülvéve, mely az összekeveredést megakadályozza. Ép így a hártyák is, melyeknek permeabilitására nézve az osmosis törvényei irányadók. Ezek a viszonyok az egyes sejt kóros elváltozásainál bizonyára nagy szerepet játszanak. A kóros anyagcsere számos terméke, így pl. a zsír vagy a glykogen - Arnold kiterjedt vizsgálatai szerint - legelőször az említett szemcsék (granulák) körül rakódik le. A glykogen a változó körülmények szerint majd a magban, majd a protoplazmában található. Ha a mag az általa termelt anyagot rendellenesen választja ki magából, vagy ha a protoplazma részéről nem kap megfelelő táplálékot, — ilyesmik pedig a hártyák osmosisos viszonyainak megváltozása kapcsán szükségkép bekövetkeznek — akkor a protoplazma és mag közti viszony eltolódást szenved s a sejt anyagcseréjében és működésében is zavar áll be. Elsősorban valószínűleg a sejtek lipoidjainak zavarai gyakorolnak nagy befolyást azok működési viszonyaira és így a sejt némely kóros állapota ezekből lenne megmagyarázható. Erre mutatnak különféle kísérletek, melyeket lipoidoldó anyagokkal végeztek. A lipoidokkal összefüggő zavaron alapul bizonyára a sejt physikális szerkezetének azon változása is, melyet Albrecht «tropfige Entmischung» (cseppes szétkeveredés) névvel jelölt. Ebből kitűnik, hogy az ártalom nemcsak az egyes sejtet, hanem annak egyes részeit is érheti. így tehát regressiv és progressiv folyamatok egy és ugyanazon sejtben egymás mellett is lejátszódhatnak. így «részleges sejtnekrosis» a sejt más részeinek burjánzását vonhatja maga után. Hogy a mag és a protoplazma ugyanarra az ártalomra milyen különbözőképen reagálhat, arra példát szolgáltatnak a tuberculum epitheloid sejtjei, melyeknek mag- vai még osztódnak, mikor a protoplazma erre már nem képes. Az eredménye ennek az lesz, hogy több sejt helyett egyetlen sokmagvú nagy sejt, úgynevezett óriássejt keletkezik. Ezek a sejtben magában lezajló kórfolyamatok egyben-másban magyarázatot nyújtanak a fent említett működési zavarokra vonatkozólag. A sejt belső szerkezetének a normálistól eltérő, veleszületett állapotai valamely fejlődési hibának — torzképződménynek —, vagy későbbi daganatnak szolgáltathatnak alapot. Itt azonban olyan térre jutottunk, hol eddigi hiányos sejtphysiologiai ismereteinknél fogva még a kezdet kezdetén vagyunk. Az egyes sejtek és esetleg részeiknek összes elváltozásait nem kell itt egyenként tárgyalnunk ; ezek a szövetek megbetegedésében jutnak kifejezésre és így a
