Schédy Sándor id.: A magyarországi gyógyszerészet rövid története (Budapest, 1897)

torok épültek a későbbi években Pannonhalmán, Váczon, Veszprémben, Nyitván, Pécsett, Székesfehérváron és a kolostorok lakói lettek a magyar orvos- tudomány megteremtői. A krónikások művei több oly főpapról tesznek említést, a kik a gyógyítás tudományának jeles művelői voltak; az Árpádkori királyok idejében pedig már Könyves Kálmán óta mindig voltak az udvarnál állandóan alkalmazott orvosok (archiatri) a kik nagyobb részben a szerzetesek és főpapok soraiból kerültek ki.

A salernoi iskola hívei nem annyira orvosszerekkel, mint inkább szigorú étrend előírásával gyógyították a betegeket; ezt a gyógymódot honosították meg nálunk a benczés orvosok, még pedig annál nagyobb sikerrel, mert a magyar ember mindenkor ellenszenvvel viseltetett az orvosságokkal szemben.

Egyidejűleg a benczés szerzetesekkel más szerzetes rendek is építettek kolostorokat hazánkban, így a ferencziek, pálosok, dominikánusok, zircziek, minoriták, karmeliták, majd a sokkal későbbi századokban a jezsuiták szerzete is, — a kiknek rendjében szintén számosán voltak az orvoslással foglalkozók, Székesfehérvárott pedig egy külön szerzetnek, a johanitáknak volt házuk, a melyben főként a har- czokban megsebesülteket ápolták.

1219-ben III. Henrik pápa enciklikát bocsátott ki és betiltotta a papi méltóságokat viselőknek, hogy sebészi beavatkozásra vállalkozzanak, „nec ullam