Schédy Sándor id.: A magyarországi gyógyszerészet rövid története (Budapest, 1897)

38

Magyarország gyógyszerészeit, hogy gyógyszertáraik adományozó levelét mutassák fel és minden olyan gyógyszertárt, melynek jogosítványában az „ad personam“ és az eladás tilalma világosan kiírva nem volt, reáljogunak tekintették, a többiekre pedig mint személyes jogosítványokat, kihirdették, hogy azok sem át nem ruházhatók, sem el nem adhatók és bár az övegy örökösnő hasznukat férjhezmeneteléig illetve haláláig élvezhette is, ha kellőleg minősített provizort tartott, a gyógyszertár visszaszállott az államra. Ezen rendelet, mint látjuk nem egyébb, mint az 1799. és 1827—29. évi helytartótanácsi rendeletek megújítása, azzal a külömbséggel, hogy azt ez alkalommal teljes szigorúsággal iparkodtak érvényre juttatni. Tudjuk az elmondottakból, hogy a szabadságharczot megelőző években a személyes jogosítványok minden nehézség nélkül voltak átruházhatók és számos kartársunk birt ily átruházott, pénzen szerzett jogosítványnyal; ezeket tehát a rendelet egyszerre minden vagyonuktól megfosztotta. Eleinte ugylátszik azt reményiették ügyfeleink, hogy a rendelet ismét végrehajthatlanul marad, mert semmi lépést sem tettek annak visszavonására és csak akkor ébredtek a szomorú valóra, midőn egy nagy családu kartársuk halálával annak gyermekei úgyszólván mindennapi kenyér nélkül maradtak. 1859-ben uj ipartörvényt léptettek életbe Ausztriában. Ennek 58—59. §-ai úgy az üzletek eladása, mint annak