Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Ötödik Fejezet. A fogsorok találkozási viszonyai. Fogsorrzáródás: okkluzió. Fogsorilleszkedés: artikuláció
amikor az elülső alsó fogak a felsők elé harapnak és a „prosarmosis", melynél az elülső fogak egy síkba esnek, vagyis éleikkel találkoznak; a nyitott harapást opharmosisnak nevezi. Amit eddig csináltunk: a teljesen ép fogsorok záródási viszonyainak megállapítása, ennek nincsen gyakorlatbeli célja, hiszen ebben az esetben nincsen szó protézisről, mi pedig evvel akarunk foglalkozni. Ez csak tanulmány a nehezebb gyakorlati esetekhez, amikor a csonka fogazatnak, a hiányos fogsornak, esetleg az egészen fogatlan állcsontnak záródási viszonyát kell megállapítanunk. Mielőtt ehhez hozzáfogunk, tisztázzunk előbb még két elvi jelentőségű tényt, hogy teljes tudatában legyünk annak, mit is jelent velejében a fogsorzáródás, az okkluzió (a fogművesek „harapásának szeretik nevezni) és miért kell vele annyit bíbelődnünk. Az egyik: az okkluzió közkeletű definíciója: a fogsorok találkozási (záródási) viszonya nyugalmas alsó állcsonthelyzet mellett, ez tulajdonképpen nem találó, mert nagyon szűkkörű és csak akkor felel meg a ténynek és lényegnek, amíg természetes fogak vannak. De ha ezek nagyrészben vagy éppen teljesen elvesztek, akkor nem lehet többé beszélni fogsorzáródásról és ennek meghatározásáról. Tehát nem a fogsorok a lényegesek ennél a kérdésnél. A fogsortalálkozás csak egyik speciális esete az okkluziónak. Velejében ez jelenti a harapási magasságot, vagyis a két állcsontnak egymástól való távolságát az izületi fejecs nyugalmi helyzetében. Ezt kell keresnünk, meghatároznunk és valami módon rögzítenünk a protézis készítésekor. Ez nem más^ mint az az állcsontközti tér (magasság), melyet egykor a természetes fogak foglaltak el, most pedig műfogakkal akarunk kitölteni. A másik: az állcsontközti tér megállapítási lehetőségét megértendő, vezessük vissza a fogazatot geometrikus elemeire. Adva van két sík (állcsontok). A felső szilárd); az alsó két golyóizülettel úgy van a felsővel összekötve, hogy attól eltávolodhatik (szájnyitás), előre, oldalt, vagy előre és oldalt eltolódhatik (rágó mozgások). A két síknak egymástól való, valamilyen szempontból nagyon fontos távolságát (nyugalmi helyzet = harapási magasság) tizenhat oszloppár (antagonista fogak) biztosítja. Dinamikus szempontból ezen távolság biztosítására nincsen szükség tizenhat oszloppárra. Ez olyan értelmetlen,, pazar eljárás volna, amilyenre a természetben nincsen példa. Csak azért van annyi tartóoszlop, mert ezeknek, a síkok egymástól való távolságának biztosítása mellett, még más fontosabb feladatuk is van (rágás). Tényleg a szerkezet idővel romlik, egyes tartóoszlopok kihullanak. Hány oszloppárnak kell megmaradnia, hogy az említett síkközti magasság biztosítva legyen? Nyilvánvalóan egy pár elegendő, mert a két síkot hátul két golyó tartja, tehát erőműtanilag a két sík ilyenkor három ponton van alátámasztva. Ez az eset a szájban is adódik: tehát a fogorvos egyetlenegy antagonista fogpár esetén meg tudja Ítélni az állcsontközi magasságot.
