Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Ötödik Fejezet. A fogsorok találkozási viszonyai. Fogsorrzáródás: okkluzió. Fogsorilleszkedés: artikuláció
69 a műfogsor leválik a szájpadlásról. Éppen ezrt van hivatva szolgálni a jól kiképzett kompenzációs görbület a „three point contact“ megteremtésével. Ennek további támogatására javasol és alkalmaz EUner a második nagyőrlő helyén a műfogsorba illesztett ferde síkot. Ez csakugyan megkönnyíti a falat leharapását, mert mint hátul érvényesülő támasz, feltartóztatja elül a lebillenést. Rumpel még megjavította az eljárást avval, hogy ezt a támasztékot még hátrább, a második őrlő mögé helyezte el. A szerzők ezen elvek gyakorlati kivihetőségét különféle módon oldották meg. Ez idő szerint a Gysi-féle módszer adja a legjobb eredményeket. Ö egyrészt helyesen kialakított oldal kompenzációs görbületet és jól kiképezett magas csücsköket tart szükségesnek, melyeknek csiszolással olyan alakot kell adnunk, hogy az alsó moláriszcsücskök meziális felületei úgynevezett kompenzációs felületeket képezzenek, vagyis oldalharapásnál egymáson akadálytalanul elcsúszhassanak. A gyakorlati kivitelt lehetővé teszi az általa szerkesztett artikulátor, melyet később fogunk tárgyalni. Major Emil más szerzők (Christensen) kezdetleges próbálgatásai nyomán arra a gondolatra jött, hogy a gyakorlatban célszerűbb volna az állcsontelmozdulások utánzására a komplikált szerkezetű artikulátorok használata helyett „a szükséges mozgásokat magával a szájjal végeztetni és ezen mozgások eredményeit valamilyen módon fixálva közvetlenül értékesíteni a fogsorok felállításánál és csiszolásánál“. Módszere helyes nyomon indul és eredményei! sokatigérőek. A vízszintes billentőerők hatástalanítására leköszörüli az őrlők nyelvi csücskeit, az oldali kompenzációs görbület kialakítására az artikulációs sablonr- nal együttmozgó ónlemezkéket használ. Kivánatos az eljárás mihamarább való tökéletes kidolgozása és közlése. Az eddig tárgyaltaknak célja nyomatékosan rámutatni arra, hogy milyen nagy horderejű a fogorvosra nézve az okkluzió és artikuláció tanulmányozása, még pedig éppen gyakorlati szempontból, mert az orvosnak kell irányítania a fogművest, hogy miként vigye át és valósítsa meg a laboratóriumban az általa az élő szájban megfigyelt jelenségeket a fogmű összeillesztésénél. 3. Az okkluzió gyakorlati meghatározása. A protézist tervező fogorvos csakhamar a kezelés megkezdése után azon elháríthatatlan feladat előtt áll, hogy megállapítsa a fogsorzáródást, okkluziót, vagyis a harapási magasságot, minthogy a természetes fogak már részben vagy teljesen hiányoznak. Minél több fog hiányzik, annál nehezebb a feladat és eredményesen egyáltalán csak akkor hajtható végre, ha az orvos pontosan ismeri a meg nem csonkított fogsor záró
