Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
ELŐSZÓ. Viszonyaink okadatolják e munka megjelenését. Osztályomon az év közben beirott orvostanhallgatóknak tartott előadásaimon kívül, egymásután rendezzük gyakorló orvostársaink számára a továbbképző tanfolyamokat s tanítványaim részéről minden kurzus befeje; zése után felhangzik a kérdés, hogy hol találhatnák meg az előadottakat úgy, abban a szellemben és rendszerben megírva, ahogyan azokat hallották. A vezetésem alatt álló, a székesfőváros és egyúttal az ország legrégibb dermatológiai osztálya, mely 1858-ban a Szent Rókus-köz- kórházban alapítva 1886-ig boldogult Atyám, Poór Imre prof., majd az akkor épült Szent-István közkórházba áthelyezve 1898-ig Schwimmer Ernő, 1910-ig Róna Sámuel és 1917-ig Havas Adolf professorok vezetése alatt állott s a dermatológia magyarországi fejlődésének bölcsőjét, a szakma tudományos művelésének több mint félszázadon keresztül a külföldön is méltányolt hazai centrumát, az idők sodrában számos egymást követő orvosnemzedéknek dermatológiai kiképző intézetét alkotta — noha 1910-ben végre a budapesti kir. Tudomány Egyetem dermatológiai klinikája is hosszú vajúdás után megnyílott — ifjabb és tökéletesebben felszerelt testvérintézete, valamink a kolozsvári egyetemi klinika, az újabban felállított osztályok s a Poliklinika kiterjedt működése mellett ma is megtartotta vonzóerejét a tanulni vágyó ifjú orvosnemzedékre s a néhai mesterek régi tanítványai is vissza-vissza- térnek oda, hogy az osztály nagy dermatológiai anyagán tanulmányaikat felfrissítsék, a haladás szellemében kiegészítsék. Ezeknek az ifjú hallgatóknak, de egyúttal az idősebb orvostársaknak is tudományos és gyakorlati dermatológiai igényeit óhajtaná kielégíteni ez a könyv. Könyvünk hazai irodalmi viszonyainknak, mely nem alkalmas arra, hogy egy-egy szakmából külön tan- és külön kézikönyvek jelenjenek meg, megfelelően készült. Bővebb, mint a tankönyvek általában lenni szoktak, viszont nem terjeszkedik ki valamennyi, inkább elméleti fontosságú részletre, mint a kézikönyvek. A tankönyvek használatát némileg nehézkessé tevő autorcitatumokat, ha nem is mellőztem, de megszorítottam, viszont azonban a fontosabb kórképek tárgyalása után apró betűkkel — hogy a nem érdeklődő elhagyhassa — a kórkép ismeretének történetében említjük fel őket. Szöveg közben inkább ott idézünk neveket, ahol elszigetelt nézetekről, az orvosi köztudatba még át nem ment vagy vitás tételekről van szó. Vannak szerzők, kik a történeti adatok közlését szakmunkában fölösleges tehernek tartják. Mi ezt a véleményt nem osztjuk s azt véljük, vagy hogy távolról sem felesleges, hiszen a legtöbb modern
