Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
15 királyok udvari orvosa s levél alakban írt munkájában s az egyes kórképek pontosabb meghatározására törekedett. Tőle származik a gyermekek ótvarának pontos leírása lactumen (ma: crusta lactea) elnevezés alatt. Korában Gorraeus-1 is foglalkoztatja a terminológia, Blondus «de maculis corporis» értekezik Ambrosius Parée a himlőt, Forestus Montagnana a pemphigust s egyéb bőrelváltozásokat tárgyalnak. A XVI. század dermatológiájának legfontosabb eseménye, hogy tudomány- szakunk kezd kibontakozni, amaz úgyszólván mellőzött stádiumából, melyben eddig a belső és a sebészi megbetegedések mellett részesült. A veneziai Hieronymus Mercurialis előadásai nyomán megjelenik 1576-ban az első dermatológia : «De morbis cutaneis». Mercurialis a galenusi elvek alapjait elkülönítve tárgyalja a fej bőrelváltozásait (tinea), a test egyéb tájékain előforduló hesióktól. Mer- curialis-on kívül Jessen János (1566—1621). a wittenbergi egyetem rektora az ősi Jeszenszky nemzetség egyik őse, aki «eques hungarus»-nak írja magát, megkísérli a bőr betegségeit már fejlődöttebb tudományos rendszerbe foglalni s Hafenreffer-tő\ 1630-ben megjelent önálló munka ugyancsak a bőr betegségeivel foglalkozik. Részletekkel foglalkoznak Fernelius, Vidius, Sennertus s köztük a soproni Jóéi Ferenc greifswaldi tanár leírja a rühatkát (1618, 1622). de úgy ez a leírás, mint a rajzokkal illusztrált Hauptmann (1657), valamint Bonomo és Cestoni-é (1687) figyelmet nem kelt és sajátságos módon feledésbe merül épúgy, mint az ősi arab tudósnak, Avenzoarnak már említett felfedezése. Döring leírja a vörhenyt, J. Dotaeus a lupus-t. A XVII. és XVIII. század fordulón az angol Sydenham, a nagynevű Boerhave,. de Haen tanai uralkodnak szinte ellentmondás nélkül a bőrelváltozásoknak magyarázata körül is, de a XVIII. század folyamán jelentkeznek már a szakdérmatológia előfutárai gyanánt az angol Daniel Turner, valamint a syphilis mellett a bőrbántalmakat is tárgyaló világhírű párisi tanár, Astruc és Sav - vages. Velük iigyszólván befejeződik az előmunkálatok kora s ha a különböző filozófiai eszméken alapuló s a betegségek okait magyarázhatni hívő rendszerek, melyeknek merev kereteibe sajtolták a tapasztalat adatait — mint az iatro- kémikusok, az iátrofizikusok, a vitalistak, az Andral-féle hsematológusok, a mes- meriantisok, a Caron-Broussais-félé, mindent az irritatio-ra visszavezető ú. n. «élettani» iskola stb. — még a XIX. századba többé-kevésbbé átnyulóan is virágoznak, megkezdődik, noha eleinte bátortalanul és téves következtetésekre jutva a kísérleti irány Hunter-nek (1786) hite szerint blenorrhoea-val való, ámbár tévedésre vezető humán s Peyrilhe-nek (1773) a rákból kipréselt nedvvel való állatójtásaival. Másfelől ugyancsak a XVIII. század végén 1761-ben Morgagni. (1682—1771) publikálja alapvető tanát, mely a symptomák és az anatómiai elváltozás között való összefüggést először hangsúlyozza, midőn a betegségek okát az illető szervek megváltozásában kereste. A galenusi iskola «négy kardinális nedv»-ének elváltozásai mint a betegségek végső okai még Harvey-nek (1628) a vérkeringés fölfedezésében nyilvánuló befolyása után is tovább uralkodnak, csupán értelmük módosul, amennyiben nem a kardinális nedvek keverésbeli rendellenességeit állítják oda a betegség oka gyanánt, hanem e nedveknek «elromlását» s különböző egyéb kóros, kémiai anyagoknak a szervezetben való tovahurcolását. Van Swieteu, de Haen stb. tekintélyüknek egész súlyával képviselik mesterük Boerhave <'acrimonia»-iban az újabb humor alpatholog iái elméletet s észre sem veszik, nem vitatják, nem cáfolják Teophile de Bordeu-nek (1775) azt a tételét, hogy minden egyes szerv oly specifikus anyagot termel, mely a vérbe jut s hogy ezek az anyagól, az organizmusra nemcsak hasznosak, de integritására feltétlenül szükségesek is, holott mi e tételekben a napjainkban felmerült modern humoralis tételeknek, a hormonok tanának első, kitünően definiált csiráit ismerjük fel. A tömeg csupán a sikernek tapsol. Annak hiányában a tehetségen is keresztülgázol, amint a sz Tény Bordeu eseti is mutatja. S a természettudomány egyéb terén is korszakalkotó alkotások keletkeznek. Linné közli botanikai rendszerét s az optika nagyító systemájában oly haladás történik, hogy segítségével a parányi szervezetek létezése felismerhetővé válik. így veti előre fénysugarát a XIX. század, mely mint valamennyi tudományágban, az orvosiban is a gyökeres átalakulások és a szakádatlan fejlődés korszakává válik. A dermatológiában e fejlődést Magyar- országból Plenck indítja meg. Egyre érezhetőbbé vált a tudománynak a bőr megbetegedéseivel foglalkozó ágánál. hogy a jelenségek egymástól elütő megjelenéséből, alakjából e bőrbántalmak okára és evvel kezelésére vonjon következtetést. De hogy ez a következtetés levonható legyen, ahhoz elkerülhetetlennek látszott e symptomák \
