Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
Felix, qui potuit remim cognoscere causas. Vergilius. Georgikon. II. 490. A dermatológia ősi története épúgy, mint az orvosi tudományé általában a régi mythosok és babonák világába vész. A bőr bántalmaira, mint a test felületén jelentkező elváltozásokra, rendellenességekre már szembeötlő voltuknál fogva is, de még inkább az elváltozásoktól okozott subjektiv szenvedés, elékte- lenítés már korán reáirányozták a figyelmet s csak természetes, hogy az emberi logika, mely mindég és mindenütt az okok után kutat, e bántalmaknál is a korszak gondolkozásához híven természetfeletti erők következményének, nagy bűnökért járó isteni büntetésnek tulajdonította azok nagy részét s a különösen éktelenítő bőrbetegségektől sújtottakat közveszélyes bűnösökként taszította ki a társadalom köréből, sőt sokszor ezek a szerencsétlenek még életükkel is fizettek betegségükért. Különböző elnevezések — nega, baltereth, sehin, misepahat — alatt már az ó-testamentum is ismer bőrbántalmakah, azonban a léírások hiányos volta bizonytalanná teszi e kórképek megállapítását. Bizonyára a lepra, a rák, a lupus, az elhanyagolt scabies, a pemphigus stb., ott rejtőznek ez elnevezések mögött. A kultúra bölcsőjében, az antik Görögországban a gyógyítás tudományának első csíráinak hirdetői az első, a mythosban csodatettei révén istenített Aeskulap templomainak papjai, az aslclepiadok, de az első, aki a pathológiai fogalmakat a babonától elválasztja s tudományos alapra helyezkedik, Sokrates és Plato kortársa, Hippolcrates (470—370 ? Kr. e.). A bámulatos sokoldalúság, a genialis megfigyelő és kritikai képesség, mely művein végigvonul, annyira egyedülálló, hogy munkáiról, Homeros eposzához hasonlóan, a későbbi korokban többen azt vitatták, hogy az nem lehet egy ember műve, hanem egy egész iskola tanainak foglalatja. Oly dermatológiai, nagyrészt ma is használatos elnevezések, mint az exanthema (exanthein = kivirágozni), ekthyma, a csomós képződményekre alkalmazott phyma, anthrax, terminthoi, továbbá a szarús, hámló laesiókra a lichen (leichen), lupus (lopos), lepra, pityriasis, psoré, a viszkető, égető bőrre a knidosis, a hólyagos kiütésekre a hydroa, phlyktena, psydracia, achor, Icérion, pomphos, a széltében terjedőkre a herpes esthiomenos, az égési sebekre és festékességekre az alphos, leuké, melas, ephelis, a különböző hajhullásokra az alopekia, madarosis, a szemölcsszerű képletekre az akrochordon, akro- thymion, továbbá az erysipelas, plagedaena, gangraena, erythema, petechia Hip- pokrátesnél már szerepelnek, ha fogalmuk természetesen nem is felel meg mindég annak, amit ma azok alatt értünk. Halhatatlan érdeme, hogy lerázva magáról a metaphysikai előítéleteket, a betegséget már 2000 esztendővel előttünk mint az ártalom és a természet egymás elleni oly küzdelmét fogja fel, melyben az orvosnak csupán gyámolítania kell az utóbbit. Ámbár bonctani ismeretekkel nem rendelkezik s filozófiai következtetései is a betegségek származásáról a «négy elem»-ből (t. i. tűz, víz, föld, levegő) gyarlók, páratlan megfigyelő képességével a jelenségeknek kitűnő rajzát nyújtja. A két évezred, mely működése óta lepergett, tanait természetesen annyira átalakította, fejlesztette, megrostálta, hogy a maga eredetiségében alig maradt belőle valami reánk, de az tagadhatatlan, hogy Hippokrates vetette el a magot, amelyből az orvostudomány mai terebélyes és gyümölcsöt hozó fája kinőtt. S hogy még tévedései is mily mélyen hatoltak be a nemzedékek egész sorozatának gondolkozásmódjába, bizonyítja, hogy Hippokratestől nyomon követhető, egészen a legújabb időkig az a téves nézet, hogy a bőrelváltozások spontán vagy hibás kezelés következtében visszaütődnek a belső szervekre («metastasis»). A nyomdokaiban fejlődő orvosi tudománynak utána legtekintélyesebb képviselője a latin Cornelius Celsus, ki Rómában (17-ben Kr. e.) megjelent mű-
