Oláh Gusztáv dr.: Az elmebetegségek orvoslása (Budapest, 1903)

I. Az elmeorvoslás fejlődésének története

so

orvos, ha e psychicai törvénynek hasznát tudja venni, főkép a rásztkórok nagy családjában, melyből materiális bajokban is sok tapad oda, nagy csudákat képes művelni. Mint bűvös, úgy nézhetik. “

1845-ben az elmebetegügynek már olyan tisztult felfogásával találkozunk, mely sok tekintetben manapság is megállhat. Töltényt Szaniszló „Az elmekóiosok ápolási rendszeréről“ értekezvén már akkor azon nézetben volt, hogy „a kórházak elkűlönzött elmekóros osztályai az elmebetegek czél- szerii ápolásának meg nem felelnek, s ekként azon dicséretes ösztön keletkezett az elmebetegek számára, egészen uj, részint köz, részint magánintézeteket emelni.“

Ugyancsak Töltényi Szaniszló (Orvositár 7-ik kötet) 1845-ben az elmebetegápolás főbb elveinek tételeit ismerteti melyekhez napjainkban is alig lehet valamit hozzáadni, hogy szinte érthetlen miképen véthettek ezen alapelvek ellen oly Sok ideig.

Az igen szépen megérvelt tételek közül felemlithetők:

1. Az elmekórosok orvoslást igénylő betegek. Ennek említését az orvosok feleslegesnek tarthatandják s mégis említenünk kell, mert ha e meggyőződés közönséges volna sok elmekóros nem volna a közönség botrányára mostoha kényére bízva.

2. Az elmekórosokat viszonyaiktól eltávolítani kell.

3. A nyugtalan és csendes a tiszta és tisztátalan betegeket egymástól elválasztva kell ápolni.

6. A gyógyítást biztositó legjótékonyabb eszközök egyike a lelki és testi foglalkozása az elmekórosoknak.

Állami elmegyógyintézetek felállítása mindhangosabban sürgettetik az orvosok részéről. Dr. Esze Gábor felhívást tesz közé, melyben lelkesen igy szól „Honfiak ! tekintsük át a hazát! Szégyen tölti el a keblet ... Az őrjök mint megannyi élő halottak a közbátorság veszedelmére s önmagunk gyalázatára kisértetileg járnak közöttünk az elemeknek és koreszméiknek hagyatva áldozatul . . . Kebletek megindul ezen volt s többnyire még leendhető polgárok honunkbani sorsán.