Oláh Gusztáv dr.: Az elmebetegségek orvoslása (Budapest, 1903)
I. Az elmeorvoslás fejlődésének története
száma Európában csakhamar egész kis hadsereget képezett és munkálataik könyvtárakat töltöttek meg. Mert mindinkább bebizonyosodott, hogy az elmekórtunnak mint tudománynak fejlődése — inkább mint az orvostan többi ágainál —együtt jár a specziális intézetek alkotásival. A mely országokban az elmebetegek kerületenkint egy lokális kalamitás orvoslásaként helyeztettek el kórházak tébolydái osztályain, adoptált régi épületmonstrumokban, az olyan országok az egyetemes kultúra ezen ágához a maguk részéről mivel sem járultak hozzá. A század derekán és az azontúl keletkezett intézetekből kiindulólag mindinkább tért hódított a tisztultabb felfogás. Belátták a múltnak nagy tévedéseit a kényszer szükségtelenségét, a szervezetben hashajtókkal, hánytatókkal véghez vinni képzelt általános takarítás ártalmasságát és belátták azt is, hogy a beteg agy velőnek mindenek felett nyugalomra van szüksége. A hevenyen megbetegedetteket, delirálókát világos tiszta szobákba ágyba fektették. Guislain, Conolly, Brosius már az 50-es években rendszeresen alkalmazták a fektető kezelést melankóliás és egyéb izgalmi állapotoknál. A Conolly által inaugurált „no restraint“ mindenütt tért hódított, bár fejlődésében mindenütt feltartóztatva az ember természetében rejlő konzervatizmus által, mely minden újat, leg}ren annak abszolút előnye kézen fekvő, kételkedő idegenkedéssel fogad. A féktelen izgalmaknál a fék mellőzése paradoxonnak látszott. Jellemző történetet beszél el Gamier: 1847-ben a párisi közkórházak akkori felügyelője meglátogatta a nagy Conolly fiával a Bicétre-t. Egy székhez kötözött beteget mint különösen veszedelmes őrültet mutattak be az uraknak. És valóban az egész kórház visszhangzott a beteg szitkozódó orditásaitól. „Nos, — mondá az inspector a fiatal Connolyhoz — váljon mit tenne az ön atyja, ha ilyen betege volna?“ „Azt, amit én teszek vele, ha önök megengedik.“ Azzal elővette kését s a beteg kötelékeit széjjelvágta, — mindenki védett helyekre menekült s a felszabadult beteg bár tovább szitkozódva, legott sétálni kezdett a folyosón és nem bántott senkit.
