Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)

III. Másodlagos keleti kultúrák és az orvosi tudományok. Kisázsiai népek

56

III. fejezet

gyógyítottak. Pedig a tejjel-mézzel folyó Kanaán sok növényt megtermett. Ezenfelül izmaelita kereskedők drogszállító karavánjai is Judeán keresztül vették útjukat, amikor Gileádból balzsamokat, gyantákat, füstölőszereket, cassiát, sáfránt és olívaolajat importáltak a Nílus vidékére. Salamon királyról (972—932) azt állítja Josephus Flavius, hogy a jerichói kertekben gyógynövényeket termesztett és könyvet írt a gyógyszerekről, melyet azonban Ezechiás (Hiksias) király (800 körül) mágikus tartalmuk és a sok incantaciós recept miatt elégettetett. A zsidók túlzott vallásossága és az ezzel kapcsolatos betegségelmélet megakadályozta a gyógyszeres therápia fejlődését, s ezzel útját vágta annak is, hogy Palesztina földjén a nagy keleti államok orvosi ismeretei tudományos burkukat megtarthassák.

Amit egyes bet egségekről olvasunk, az lehet ügyes megfigyelés, de a népies orvoslásnál egyéb címre nem tarthat számot. Jób belenyugszik az Isten rendelésébe és súlyos viszkető bőrbaja ellen semmit sem akar használni. Dávid jól ismeri az epilepszia tüneteit, s e betegség ügyes színlelésével megszabadul üldözőitől. A hasisevő Sault delíriumában Dávid hárfája nyugtatja meg. Az öregedő zsoltáros király fagyos testét (gerocomia) fiatal leányokkal melengeti. Ezechiás fekélyére a próféta Izaiás fügepépet borogat. Tóbiás súlyos szembaját (hályog) halepe gyógyítja meg. Joram király vérhasára, Nabukadnazar paranoiájára és Antiochus tetvességére (phthyriasis) azonban nincs mentség.

A görög befolyás ideje alatt sok héber vándorol ki Alexandriába, ahol magukévá teszik a hippokratesi orvostudományt és tevékenyen részt- vesznek az ú. n. alexandriai iskola felvirágoztatásában. Ezekből a zsidó orvosokból lesznek a rómaiak, a keresztények és a szaracénok első gyógyító mesterei. Az ő tudásuktól azonban külön kell választanunk magának Izráel országának orvosi tudományát, mely még az újszövetség kezdetekor, Krisztus idejében sem emelkedett magasabb színvonalra. Igaz ugyan, hogy a köszvényesek (paralytikusok) már a Bethesda-tó iszapfürdőjébe jártak, de a gyógyítóerőt még mindig nem a fürdőnek, hanem az azt felkavaró angyalnak tulajdonították. A tetszhalált még mindig nem ismerték, s az elmebajokat démonok erejével magyarázták.

Ez a démonizmus mételyezte meg a Krisztus táborában levő egyik orvosnak, Lukács evangélistának felfogását is, aki a leghivatottabb lett volna arra, hogy I<RiszTUS-nak, mint orvosnak működését az utókor számára megörökítse. így csak annyit állapíthatunk meg, hogy Krisztus, aki egyéniségével kivételes helyet foglal el a világtörténelemben, mindennel szakít, ami régi, s az orvostudományban, a gyógyításban új elveket teremt. Szokatlan módon gyógyít, gyakran pillanatok alatt, olyan betegsé-