Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IX. Az újkori felvilágosodás és az orvostudomány
A himlőojtás. XVIII. századbeli magyar orvosok 231 Hermann András (f 1764), Möller Ottó Károly (1670—1747), a „magyar Hippokrates“, Kreisel János Zsigmond (1717—1768) és Nyúlás Ferenc (1800) gazdagítják a trencséni, almási, pöstyéni, szepesi, szabolsci, bajmóci, stubnyai és erdélyi fürdők és savanyúvizek leírásával és vegy- elemzésével. Egyes orvosaink a természettudományokban tűntek ki: a pozsonyi Segner János András (1704—1777) a fizikában, a brassói Hedwig János (1730—1789) a növénytanban, a hadházi Földi János (1755—1801) az állattanban s a magyar természettudományi műnyelv megalkotásában. A kolozsvári Gyarmathy Sámuel (1752—1830) pedig a finn-magyar rokonságról írott értekezésével lett európai híresség. Az orvostudomány fejlődésével és az orvosok tudományos működésével együtt haladt szociális helyzetük gyors és lényeges változása. Az orvosi hivatás tiszteletbentartása oly fokot ért el, mint Hippokrates korában, aminek egyik oka a kor idealisztikus felfogása, a másik egyes kiváló orvosok szelleme, amely az orvosi foglalkozásban többet látott a közönséges kenyér- keresetnél. Az orvosok ugyan jól keresnek, de csak kevesen akadnak közöttük haszonlesők. A páciens s a beteg családja hű tanácsadókat talál bennük, akikre legintimebb titkait is rábízhatja. Szellemi fölényével, általános tudásával így foglalja el a gyóntatóatya helyét a családokban a háziorvos. Szava lesz az orvosnak a hivatalos fórumok előtt is s ezzel az egészségügyi közigazgatás és a törvényszéki orvostan is fejlődésnek indulnak. Az idevágó kérdésekben az orvost a természet szakismerőjének fogadták el s joggal hívták fizikusnak, akit minden ügyben, minden kérdésben a végső szó illet meg. Tekintetbe véve a tudományos eredményeket és az orvosi hivatásnak ebből folyó glorifikálását, a XVIII. századot méltán nevezik az. „orvosok aranykorának“.
