Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)

I. Kezdetleges kultúrák. A történelem őskora és a primitív ember. Népies orvoslás

Őskuhúra. Az ősember és szervezete. Ösztönei

1 1

közvetlen állatős, a Pithecanthropus erectus (Dubois) koponyaürege csak 850 cm3, a neandervölgyi emberé már 1250 cm3-re tágult s a mai átlagember koponyájának űrtartalma ennél csak 300 cm3-rel nagyobb. Az ősember bonctani viszon}^ai sem térnek el lényegesen a mostaniaktól. Szervezete azonban a zaklatásoknak, viszontagságoknak kitett életsorozatok folyamán edzettebbé, a betegségek leküzdésére ellen- állóbbá vált, míg ma az emberi kultúrrasszok folytonos finomodása folytán nagyon meggyöngült a betegségekkel szemben való természetes ősi tolerancia.

Az Európán kívül élő alacsony műveltségű népfajok között ma is észlelhető, hogy szervezetük védekezési reakciói tökéletesebbek a kultúremberénél s bizony, a trópusok minden zugában leselkedő ezerféle halál, a lázas betegségek változatos formái és a sérülések fenyegető réme, a sebfertőzés már régen kipusztította volna őket, ha nem volnának viszonylagosan immunisak e betegségek kórokozó csiráival és a rohasztó baktériumokkal szemben. Ilyen relatív immunitás védhette az ősember szervezetét is veleszületett természetes önvédelmi és hygiénikus ösztönén kívül, melyet viszont még a „sainte bétise“ idejéből örökölt. Ahogyan a kutyát ösztöne készteti sebének nyalogatására, a macskát ürülékének bekaparására, a kérődző állatokat a mérges növények elkerülésére és minden állatfajt animális életműködéseinek elvégzésére, úgy az emberré vedlett őslénynek is ösztönei voltak kormányzói cselekedeteiben. A fejlődés, eszesedés folyamán az ösztönös reflexekből szokások lesznek és az instinktiv tettek fölébe kerekedik az akarat, ami az embert önmagára való reflexióra és szervezeti állapotának megfigyelésére képesítette. Öntudatra ébredése után a fájdalomérzet volt önmegfigyeléseinek leghatalmasabb serkentője; amelynek megszüntetési módjait, a szervezet egy területére való lokalizálását és a fájó testrész megjelölését lassanként tanulta meg.

A természettel folytonos összeütközésbe kerülő primitív ember fájdalomforrásai főleg az ilyen kollíziókkal velejáró sérülések és a fajfenntartó szülés voltak. Érthető tehát, hogy az ősi társadalom kezdetleges reflextherapiája is a sebesülésekből és szülésből eredő fájdalmak elhárítására törekedett, hogy a kőkorszakban, mint a mai civilizálatlan népeknél a sebészeti és szülészeti ismeretek szerzésére nyílt legtöbb alkalom, hogy az orvostudománynak ezen ágai voltak legfejlettebbek szemben a belgyógyászattal, melynek fejlődése a kultúrának csak oly fokán képzelhető, ahol az ember tökéletesebb anatómiai ismeretek birtokában szervezetének kóros változásaiból a testfelszínre kivetített fájdalmakat visszafelé tudja követni a baj székhelyéig. S amíg az ősember állatoknak vagy a fajtájabelieknek szétszedéséből nem tett szert bonctani