Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
V. Másodlagos görög kultúrák. Róma, Byzanc. A kereszténység
100 V. fejezet A visszamaradó lepényt kézzel kell leválasztani, s ha így nem sikerük be kell várni a lepény elrothadását. Az ezután következő fejezetek az újszülöttek és csecsemők ápolását, a dajkaválasztást, a csecsemők táplálását és a gyermekbetegségeket írják le. A mű többi részét a nők betegségei és a rendellenes szülések alkotják. Újat ugyan nem sokat mond, inkább csak Herophilos és Demetrios adatait közli. Érdeme e téren inkább az, hogy a szülészeti therápiát a régi, durva eljárásoktól megtisztította és kíméletesebbé tette. A létrán való rázás helyett a szülést úgy próbálja megkönnyíteni, hogy a nőt térdkönyökhelyzetbe hozza. SoRANUs-szal kapcsolatban említhetjük meg Moschion-í, aki ugyan később írja gynekológiai munkáját, de nézeteiben annyira egyezik elődjével, hogy tulajdonkép a görögül író Soranus latin fordítójának tekinthetjük. Ugyanilyen viszony van Soranus és Caelius Aurelianus, a III. század egyik sokat emlegetett orvosa között is, akinél egyszersmind a methodikusok elveszett eredetijeinek fordításaira is ráakadunk. Aurelianus munkáinak, „A heveny és idült bajokról“, „Feleletek könyve“, „Az orvosságok könyvei“ és a „ Genetia“ címűeknek éppen ebben rejlik orvostörténelmi fontosságuk. A methodizmusnak hibáit azonban a gondolkodó orvosok hamarosan felismerték: a durva materializmust, az egyoldalú mechanikus felfogást, a természet gyógyító erejének elhanyagolását. De csak kevesen akadtak, akik önálló munkássággal tudták kiszorítani a rossznak felismert orvosi theóriákat. Inkább vállalkozott a nagy többség arra a kényelmes feladatra, hogy minden eddigi rendszerből kiválogatva a hasznosnak gondoltakat, ezekből a gyakorlati élet céljaira irányelveket alkossanak. így termi meg Róma, már a császárság első évtizedeiben a válogatók, az ú. n. eklektikusok csoportját. Közéjük számíthatók az ú. n. pneumatikusok is, akik ugyan elméletben újat produkáltak, de gyakorlatban az eklekticizmus elveit követték. A pneumatikus iskola alapítója, a Vespasián császár uralkodása alatt élő attaliai Athenaeus, aki a dolgok mélyére hatoló szellemet, dialektikus készséget és tudást egyesített magában. Elméletében a sztoikus filozófia „pneumájából“ indul ki. Ezt tekinti a világegyetem lelkének, s a földi négy elemet úgy fogja fel, mint ennek a világiéleknek metamorfózisait. Az emberi szervezetben is működnék ilyen pneuma, amelyből az organizmus dinamikai megnyilvánulásai folynak. Követői mindinkább eklektikusokká lettek. így Domitianus császár kortársa, a lakedaimoni Agathinus, aki főleg a pulzustannal foglalkozott, továbbá ennek tanítványa, az apameai Archigenes, aki mestere nyomán a pulzustant fejleszti tovább, primér és szekundér betegségeket különböztet meg, s osztályozza
